Tuza-Ritter Bernadett annak idején véletlenül hallotta meg, ahogy egy asszony fennhangon azzal dicsekszik, hogy nem kell dolgoznia, ugyanis szolgálókat tart. Így ismerkedett meg a filmes az asszony háztartásában modern rabszolgaként élő Marissal. Bernadett körülbelül másfél évig forgatott a rabszolgatartó asszony házában, és miközben kamerája végig Maris meggyötört arcára tapadt, szép lassan sikerült őt a szökéshez is hozzásegítenie. Az A Woman Captured (Egy nő fogságban) volt az első magyar film, ami a Sundance dokumentumfilmes szekciójában versenyzett, nemrégiben pedig a Magyar Filmhéten is vetítették. A rendező a Filmhét első nyilvános premiere előtt a testközelből megtapasztalt rabszolgaságról, a filmes felelősségéről és Maris jövőjéről is mesélt nekünk.
Először nem Marissal, hanem a fogvatartójával, Etával találkoztál. Ez hogyan történt?
Tulajdonképpen teljesen véletlenül találkoztam velük. Hamar kiderült, hogy Etának szolgálói vannak, és bár akkor még semmit nem tudtam erről az egészről, Maris arca már az elejétől nagyon megfogott. Hihetetlen, hogy még nincs is ötven éves, mégis jóval idősebbnek tűnik. Néhány évvel később, amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetemre felvételiztem, az volt a feladatunk, hogy egy ember egy napjáról forgassunk öt percben, és én rögtön arra gondoltam, hogy végig egy arcot szeretnék figyelni. Ekkor jutott újra az eszembe Maris, így találkoztam vele megint.
Milyen feltételeket szabott Eta a forgatáshoz? A filmben említed például, hogy fizetned is kellett neki.
Az eleje viszonylag egyszerű volt, hiszen ártatlan iskolás feladatról volt szó. Sokat segített az is, hogy a vizuális koncepcióm eleve az volt, hogy senki más arcát nem akarom venni, csak Marisét. Amúgy is nagyon izgatott, hogyan tudok csupán hangokból és kezekből felépíteni egy másik karaktert. Szóval nem volt semmi olyasmi, ami sérthette volna mások érdekeit. Eleinte még csak kevés időt töltöttem a házban, főleg a vonaton vagy kint, az utcán forgattam. Ebben az első két hétben derült ki számomra, hogy Marisnak le kell adnia a gyárban megkeresett fizetését. Ez volt az első olyan dolog, amin megütköztem. Közben pedig Maris karaktere is annyira izgalmas volt, hogy szerettem volna tovább forgatni vele.
És később sem merült fel Etában, hogy bajba kerülhet, ha ez a történet vászonra kerül?
Nem igazán. Én végig egyedül forgattam, tulajdonképpen beilleszkedtem ebbe a közegbe. És nem is volt bennem olyan szándék, hogy bajba sodorjam.
Egyáltalán nem jutott eszedbe, hogy megérdemelné, ha lelepleződne a személyazonossága?
Szerintem attól nekem nem lesz jobb, ha leleplezem. És azt sem hiszem, hogy ő sokat változna tőle. Inkább azt szeretném, ha ez az egész jelenség változna. Nem azt akarom, hogy azok az emberek, akik ilyesmit csinálnak pórul járjanak, hanem hogy egyszerűen ne tehessék ezt meg. Egyébként az az érdekes, hogy Marisban sincs bosszúvágy. Szerintem nagyon szép, hogy képes megbocsájtani azoknak, akik bántották őt.
Kívülről nézve gyakran érthetetlennek tűnhet, hogy mi tartja ott az embereket, miért nem szöknek meg. Te hogyan reagáltál, mikor belecsöppentél ebbe a helyzetbe?
Ebben két dolog játszik fontos szerepet. Egyrészt van egy nagyon komoly pszichés manipuláció, amit tíz év alatt nemcsak megszokik az ember, hanem egyszerűen nem is tud már mást elképzelni. Másrészt ott van a fizikai agresszió is, ami ellen persze lehetne bátran fellázadni, de szerintem ez senkitől sem elvárható, mikor azt mondják, hogy ha kimész, akkor megvernek, és aztán tényleg megvernek. Marisnak kiütötték a fogait, gondold el, mennyi fájdalmat élhetett át. Nekünk, akiket fizikailag nem bántalmaztak, akiket nem aláztak meg, könnyű azt mondanunk, hogy „én a helyében egyszerűen elindulnék”. De hova? Az utcára? Az utcán könnyen megtalálnak. Szerintem, ha az emberben van empátia, és képes valóban belegondolni ebbe a helyzetbe, nem olyan bonyolult látni, miért ragad bele valaki.
A filmben az is elhangzik, hogy Maris nem először van ilyen helyzetben. Hogyan került rabszolgasorba?
Az egész úgy kezdődött, hogy egy másik család elhívta őt, hogy vigyázzon a gyerekekre. Először hetente egyszer, aztán kétszer, aztán háromszor. Az elején még kapott egy kis pénzt, aztán abból is egyre kevesebbet, míg végül arra eszmélt, hogy mindennap ott van és nem engedik haza. Mikor hazament a családjához, szó szerint visszarángatták, megtehették, mert erőfölényben voltak. Aztán azt mondták, ha bárki el mer menni a rendőrségre, akkor Maris gyerekeinek fog bántódása esni. Itt is lehet persze mondani, hogy miért nem fordult a rendőrséghez, de senki nem akarná kockáztatni, hogy a gyerekének valami baja legyen. Ő így került ebbe a helyzetbe, de én úgy tudom, az is előfordul, hogy kocsmákban, pályaudvarokon „felkarolják” a magányos, rossz körülmények között élő embereket, akik egyszer csak azon kapják magukat, hogy teljesen kihasználják őket.
A filmben egyáltalán nem beazonosíthatóak a helyszínek, csak egy elejtett fél mondatból derül ki, hogy Budapesten vagyunk. Miért akartad ennyire elemelni földrajzilag?
Általánosítani akartam. Egyrészt vizuálisan is szerettem volna érzékeltetni Maris bezártságát, ezért is van, hogy végig szűk beállításokkal dolgozom, csak azután nyílik ki a kép, hogy sikerült megszöknie. De még fontosabbnak tartottam megmutatni, hogy ez nem erről az egy családról szól. Ez nem egy nyers dokumentáció, ez egy megvágott, felépített film, ami nemcsak a szereplőkről, hanem erről a jelenségről mesél. Azt is szerettem volna érzékeltetni, hogy itt nem csak egy Magyarországhoz köthető, hanem nemzetközi szintű problémáról van szó.
De attól még sokkolóbb, hogy ez egy fővárosban történik, nem?
Hát igen, az ember innentől érzi magát érintettnek… Korábban én sem foglalkoztam a modern rabszolgasággal, mert arra gondoltam, ilyesmi biztosan csak a harmadik világban történik meg. Miközben európai nagyvárosokban is élnek emberek ilyen méltatlan körülmények között. Úgy látszik, az embereknek sokkot kell kapniuk, hogy ráébredjenek valamire.
Szerinted egy ilyen résztvevő dokumentumfilmben mekkora a filmes felelőssége? Te például egy ponton elkezdted Marist a szökés felé terelgetni?
Az elejétől kezdve biztos voltam benne, hogy én nem akarom megmondani, mit csináljon, mert nekem nagyon fontos volt, hogy ha szökni akar, az az ő döntése legyen. Mindössze annyit tettem, hogy képviseltem egy értéktrendet, ami a szabad életére emlékeztette őt, és emellett nagyon határozottan kiálltam. De soha nem faggattam őt, mindig megvártam, míg magától beszél, és véleményt is csak ritkán alkottam, persze tudta, hogy szerintem nem itt lenne a helye. Segítségül is csak annyit ajánlottam fel, hogy használhatja a telefonomat, és ha valamire szüksége van az interneten, azt meg tudom nézni neki. Ezen kívül sem munkát, sem szállást nem ajánlottam neki, nem éreztem volna helyénvalónak és nem is lett volna rá lehetőségem.
Volt egy pont, amikor a rendőrséghez fordultál egy névtelen bejelentéssel, de ők azt mondták, nem tudnak mit csinálni ebben a helyzetben. Miért ilyen tehetetlenek?
Az alapvető „probléma”, hogy technikailag nincsenek bezárva ezek az emberek. Aztán érvelhetünk azzal, hogy bántalmazzák őket, de ahhoz először orvosi látlelet kell, azt el kell vinni a rendőrségre, ez pedig nemcsak körülményes, hanem kockázatos is az áldozatok számára. A legtöbben nem mernek elmenni a rendőrségre feljelentést tenni, mert azt mondják, hogy a rendőrök nem tudják majd megvédeni őket, ha ez az egész kiderül. Ez egy borzasztóan nehéz helyzet, a rendőrség részéről is, én nem hibáztatom őket. De nagyon jó lenne, ha törekednének a helyzet megoldására, mert a bajban lévő embereknek a segítség az lenne.
A film végén, amikor sikerül a szökés, szintén felmerül a probléma, hogy nincs nagyon segítséget nyújtó intézmény ilyen helyzetben lévő emberek számára…
Igen, ez elég megdöbbentő volt. Én már a szökés előtt felhívtam néhány szervezetet, szinte találomra egyébként, mert olyan szervezeteket, akik kimondottan ilyen áldozatokkal foglalkoznának, nem találtam. Első körben mindannyian arra kértek, hogy inkább az áldozat telefonáljon. Ilyenkor megpróbáltam elmagyarázni, hogy az áldozat nem tud telefonálni, nagy valószínűséggel meg fog szökni, és nincs hová mennie, segítségre lenne szüksége. Így is ragaszkodtak hozzá, hogy neki kell telefonálnia. Mikor Maris megszökött és ő hívta fel őket, azt mondák, mivel nem a családja bántalmazta, a családon belüli erőszak áldozatait segítő szervezetek nem tudnak segíteni neki. Vagy nem is vették fel a telefont, még sorolhatnám. Eleve hatalmas probléma, hogy egy áldozat egyáltalán felismeri-e, hogy ő áldozat, és hogy ha ez megtörtént, tudja-e, hová fordulhat segítségért. Ennek a segítségnek hozzáférhetőnek kellene lennie. A mi helyzetünkben ez nem volt adott, pedig még én is ott voltam, aki ebből a társadalomból jön és segíteni akar. A legtöbb áldozat pedig egyedül van… Azóta egyébként megtudtam, hogy három védett ház is létezik az országban, de ezeket nem sikerült felkutatnom, amikor szükség lett volna rájuk, szóval nem tudom, hogy bukkanhattak volna rájuk az áldozatok.
Elég sokkolóak a modern rabszolgaságot kimutató számok is…
Igen, főleg ha azt vesszük, hogy a Global Slavery Index szerint Amerikában körülbelül 57.000 embert érint ez a probléma, Magyarországon pedig úgy 22.000-et.
Maris nevére hitelt is vettek fel a fogvatartói. Ezzel mit lehet kezdeni a szökés után?
Sajnos a hitel azt terheli, aki aláírta a papírokat. Én nem vagyok szakértő a témában, de azt el tudom mondani, mint a fizikai erőszak esetében, itt is az a probléma, hogy az áldozatnak félelemmel jár a feljelentés. Ha nem tudják garantálni a biztonságát, a védelmét, nem fog feljelentést tenni.
Elképesztően szívszorító volt látni, mennyire bizalmatlanná tette ez a helyzet Marist még veled szemben is. Hogyan tudtál segíteni, hogy elhiggye, te kivételesen tényleg jót akarsz neki?
Mivel ők eleve úgy kerültek ebbe a helyzetbe, hogy átverték őket, szerintem teljesen érthető a bizalmatlanságuk. Épp azért voltam olyan türelmes, mert értettem, hogy nagyon jó oka van a kétkedésének. Sosem kérdeztem olyat, amit ő maga nem hozott szóba, sosem akartam erőszakoskodni vele. Nagyon fontos szempontnak tartom azt is, hogy az áldozatot ne hibáztassuk, akár most, az újságcikkekben sem, amit ki tudja hány hasonló helyzetben lévő ember olvas majd el. Ha az áll bennük, hogy ez az egész az ő hibájuk, akkor biztos, hogy soha nem fognak segítséget kérni. Ha azt olvassák, hogy ez egy rendszerhiba, a társadalom pedig nyitott a segítségnyújtásra, akkor lehet, hogy elgondolkoznak a változtatáson.
Annak ellenére, hogy a döntésekben igyekeztél távolságot tartani, gondolom, érzelmileg nagyon is bevonódtál a helyzetbe?
Persze… ez nekem is nagyon nehéz szituáció volt. De számomra mindig is egyértelmű volt, hogy csak akkor nem fog visszaesni, ha ez az ő döntése lesz, ha ő válik olyan erőssé, hogy meglépje, és ha mindez az ő tempójában történik. Tudtam, hogy nem lehetek mindig ott, hogy fogjam a kezét, nem is tudnám megtenni, nem is lenne jó. Ettől függetlenül a türelem, a figyelem és a szeretet, amivel hozzáálltam, elengedhetetlen volt ebben a helyzetben. Fel voltam készülve arra is, hogy soha nem fog megszökni, gondolom, akkor nem forgattam volna ott egész életemben.
Maris látta a kész filmet?
Igen, ott volt a bemutatón, csodálatos volt. Neki nagyon nagy élmény volt az egész, főleg amikor egy ponton tudatosult benne, hogy most már az egész világnak meg akarja mutatni, hogy ez már nem csak róla szól. Hogy ez egy sokkal komolyabb ügy, amit most ő képvisel.
És Eta is látta?
Még nem látta, most fogom neki megmutatni. De köztünk létrejött egy megállapodás szerződés formájában, amihez teljes mértékig tartottam magam, ilyen szempontból semmilyen probléma nem lehet.
Attól nem félsz, hogy megpróbálja visszarántani Marist a rabszolgaságba?
Ha megpróbálná őt visszavinni, az konkrétan emberrablás lenne. Ráadásul a film által rajtunk a világ szeme, így könnyen nyilvánosságra kerülne a dolog.
Tartjátok Marissal a kapcsolatot?
Persze, folyamatosan. Most rengeteget dolgozik, nincs könnyű élete: el kell tartania a lányát és az unokáját is. Ráadásul törlesztenie kell a hiteleket is. Szeretnénk is ezügyben tenni valamit, tervezünk például jótékonysági vetítéseket, amiken pénzt gyűjthetnénk a hitel rendezésére. Amerikából már többen is jelentkeztek, hogy nagyon szívesen felajánlanák az anyagi támogatásukat, jelenleg azon dolgozunk, hogy kitaláljuk ennek a legmegfelelőbb formáját. Azt is szeretnénk, ha Maris lakhatása biztosabbá válhatna, mert most még inkább egyik hónapról a másikra él.
A Sundance Filmfesztiválon mutattátok be a filmet. Milyenek voltak a reakciók?
Nagyon jók voltak a vetítések, mindig telt házzal mentek és utána nagyon értő közönséggel tudunk beszélgetni a Q&A-ek alkalmával. Nagyon megható volt, hogy az emberek utána gyakran csak azért jöttek oda hozzám, mert meg akartak ölelni. De volt egy nő, aki azzal lépett oda, hogy ő is áldozat volt… Akkor jöttem rá, hogy úristen, tényleg soha nem tudhatod, hogy kikhez fog eljutni a filmed. Ilyen hírek egyébként kint is egyre gyakrabban előkerülnek: pont amikor kint voltunk, akkor derült ki, hogy egy Los Angeles-i család rabszolgaként tartotta a tizenhárom gyermekét.
Vannak újabb filmterveid?
Vannak, de még sokat kell foglalkoznom velük. Ezekhez jó pár éves elköteleződésre van szükség, az pedig csak úgy lehetséges, ha az ember tényleg minden idejét és energiáját belerakja. Most még nem igazán volt időm emiatt a film miatt, de mindenképpen szeretnék nemzetközi produkciót csinálni. Én úgy látom, hogy itthon még nagyon gyerekcipőben jár a dokumentumfilm-finanszírozás, és ahhoz, hogy egy nemzetközi színvonalú filmet tudjunk létrehozni, ahhoz nemzetközi produkcióban kell gondolkodnunk. Sajnos nálunk a dokumentumfilmet marginális műfajként kezelik, az emberek pedig sokszor inkább a tévében vetített ismeretterjesztő filmekre asszociálnak, ha a dokumentumfilm kerül szóba. Azt kevesen tudják, hogy van a játékfilmes eszközökkel dolgozó, moziélményt nyújtó dokumentumfilm is, pedig ha tudnának róla, hogy léteznek ilyenek, talán nagyobb lenne az érdeklődés is.
