Idén többek között te is zsűrizel a 25. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon. Képes vagy nézőként is figyelni egy alkotásra vagy csak szakmailag értékelsz egy filmet?
Ez nagyon változó. Eszembe jutott egy sorozat, amit legutóbb néztem, A szolgálólány meséje Elisabeth Moss-szal. Elvarázsolt, teljesen bele tudtam magam élni, de közben szakmailag is tudtam figyelni rá, például, hogy mennyire nagyszabású forgatókönyvírói munka. Tele van fordulattal, tökéletesek a párbeszédek, nagyon jól ki vannak találva a karakterek. A rossz filmeket viszont csak kritikusan tudom nézni, gondolkodom, hogyan lehetett volna jobbat csinálni. Szerintem minden jó film alapja a forgatókönyvben rejlik. Remélem, hogy ebben segíteni fog itthon az a Nemzeti Filmalap program, amely a forgatókönyvírás fejlesztésével foglalkozik. A magyar filmekben vannak csodálatos alakítások, de csak nagyon ritkán sikerül igazán jó forgatókönyvet írni. Lehet tökéletes a rendező és a színészek, de ha a szöveggel baj van…Én úgy látom, hogy van rá igény és gondviselés, hogy ebben jobbak legyünk.
Több olyan interjút is olvastam már hollywood-i színészekkel, amelyekben azt mesélték, volt, hogy azért nem vállaltak el egy-egy szerepet, mert nem érezték át a forgatókönyvön keresztül a karaktereket.
Mi itthon nem tartunk ott, hogy csak ezért visszadobjunk egy filmet. Ugyanakkor alaposan át kell gondolnom, mibe is megyek bele. Mögöttem még nincs annyi film, hogy egy forgatókönyvből biztosra menjek, mi lesz jó és mi kevésbé. Nem tudok ez alapján szelektálni, ezért segítséget szoktam kérni olyan szakemberektől, akikben megbízom. Most is van egy ilyen forgatókönyv, amit valakivel közösen fogok megvitatni. De tudod, közben nem az van, hogy tíz forgatókönyv van az asztalomon és válogathatok közülük.
Európa legjobb színésznője, Jászai Mari-díj, Oscar Gála. Hihetetlenül tartalmas év van mögötted. Sikerült már valamelyest feldolgoznod a téged ért elismeréseket?
Még nem, de várom a pillanatot (nevet). Igazából mindenért nagyon boldog és hálás vagyok. Talán nem is baj, hogy nem tudatosítom magamban, mi is történt, mert attól félek, hogy az is teher lenne. Többen mondták nekem, hogy most nagyon el kell gondolkodnom, mit vállalok el. Én meg feltettem a kérdést magamban, hogy ‘És akkor mi van, ha a következő filmem nem úgy fog sikerülni, mint a Testről és lélekről?’ Ezt a filmet a csúcsra járattuk, nem tudom, egyáltalán lehet-e ezek után azonnal még egy hasonló sikert elérni. Ha csak ez járna a fejemben, már a gondolattól is fuldokolnék. Most Felméri Cecíliával forgatom A spirál című filmet, közben csehül tanulok egy castingra, valamint Németországból is megkerestek egy filmes produkció miatt. Tehát jelenleg több munka is folyamatban van. Tanulni kell, rajta lenni újabb szerepeken, nem pedig otthon ülni és azon gondolkodni, hogy micsoda dolgok történtek velem. Azokat akkor érzem, amikor idegen emberek megállítanak az utcán, hogy elmondják, milyen büszkék rám. A Katonában (Katona József színház – a szerk.) az a szokás, ha egy színész valamilyen djat kap, csinálnak neki egy albumot az addigi szerepeiről. Én is kaptam most egy ilyen albumot az egyik legkedvesebb asszisztensünktől, Tóth Judittól, ami nagyon meghatott. Végig néztem benne a képeket és jó érzés volt látni, mennyi mindenben játszottam már.
Tetszik, hogy számos elismerés mellett éppen egy ilyen, emberi gesztust emeltél ki. Sokat elárul a személyiségedről.
Minden itt, a Katonában kezdődött. A filmezés becsatlakozott a karrierembe, de én mindig is színházi színésznő akartam lenni. Nem tudtam, hogyan lehet bekerülni egy filmbe, az egyetemen alig volt filmes kurzusunk. Most kifejezetten élvezem a színházi munkát, mert tudom, hogy jövőre forgatni fogok és nem leszek a Katonában. Egy ember életében szerintem nagyon fontos a változatosság. Persze mindig az kell, ami nincs, de most kifejezetten jó érzés volt kiéhezve lenni egy színházi darabra. Elismerem, én olyan ember vagyok, akinek néha el kell mennie külföldre ahhoz, hogy amikor visszajövök tudjam értékelni mindazt, amim van. Még nagyon friss hír, de nem sokára megyek Moszkvába egy napra, mert kiderült, hogy felterjesztettek a legjobb színésznő díjára az ottani filmfesztiválon is.
Őszintén, nem érzed néha dühítőnek a tényt, hogy most mindent egyetlen szereped miatt kaptál meg?
Érdekes. Van, aki azt mondja nekem, te most akár hátra is dőlhetsz, azt csinálhatsz, amit akarsz. Én meg pont azért, mert az első nagy filmes munkám volt, azt èrzem, hogy még annyi mindent kell csinálnom. Gondolj bele, a Testről és lélekről nagyon régen készült, 2015-ben. Egyébként nem élem meg rosszul, mindennek így kellett lennie. Azelőtt kitaláltam magamnak, hogy nem baj, ha nem kapok díjakat, én egy ilyen színésznő vagyok és kész. Nekem ez a karmám. Az ember hajlamos arra, hogy bebeszéljen magának dolgokat, hogy ezzel nyugtassa a lelkét. És amikor mégis megérkeztek az elismerések, azt gondoltam, ‘Tessék, erre vártál, most egyszerre kaptál egy jó nagy csomagot.’ Egy közeli barátommal beszélgettem erről, aki azt tanácsolta, ezeket a díjakat használjam az önbizalmam növelésére. Mert ezek az elismerések azt jelentik, hogy többen rábólintottak arra, miszerint helyem van ezen a pályán. Az emberek kíváncsiak arra, amit csinálok a vásznon és a színházban.
A párod, Nagy Ervin is színész. Nem merül fel szakmai versengés abban az esetben, ha egy párkapcsolatban ugyanaz a hivatása mindkét félnek?
Hiú szakma a miénk, ezért muszáj erről beszélgetnünk. Attól még, hogy az egyikünk nő, a másikunk férfi, még ugyanúgy fájhat egy szakmai csalódás vagy igen, lehet szó versengésről. Mindeközben szeretjük és támogatjuk egymást, elengedhetetlen, hogy ilyen helyzetekben ne magunkban fortyogjunk és egymás háta mögött beszéljük ki a problémáinkat. Nekem ezt Ervin nagyon komolyan tanítja a mai napig, hogy bármi is legyen, beszéljük meg. Én a kimegyek a szobából és hallgatok, majd egyszer csak robban a bomba egy hónap múlva típus vagyok. Na, ezt ő már nem hagyja csak úgy rám.
Nemrég Ullmann Mónikával találkoztam, akivel ugye együtt játszotok a Pira-Bella című darabban. Többek között arról is beszélgettünk, hogy a színészek érzik a közönség jelenlétét és hangulatát a színpadon állva. Te érzel változást a nézők és közted az elmúlt hónapok történései után?
Persze, abszolút. Máté Gábor rendező már a Berlinálé után mondta, hogy máshogyan néz rám a közönség. Ez hozadéka annak a sok mindennek, ami velem történt és ennek nagyon örülök. A színész retteg attól, hogy a közönség nem szereti. Annyi mindent képesek vagyunk bebeszélni magunknak, hogy valakin jobban nevetnek, más több tapsot kap stb. Ennek minden este ki vagyunk téve, de ez velejárója a színészetnek. A Testről és lélekről kapcsán nagyon tetszett, ahogyan Enyedi Ildikó beszélt a színészekről. Azt mondta, hogy minket, színészeket nem lehet a normális emberek közé sorolni. Ezt nem pejoratívan értette, hanem az én karakteremet hozta fel példának, amelyben látott teljesen átalakulni. Nem igazán van válasz arra, hogyan képes egy színész átváltozni és tulajdonképpen létezni egy másik személyiségben, de fontos tudnunk, hogy ez egy erő. Ezért szeretem a színészetet, mert megéreztem, hogy hatni tudok a közönségre, tudom irányítani őket, kommunikálni velük. Ez egy állandó tanulási folyamat.
Láttam egy interjú részletet veled a tévében, amelyben azt mondtad, az apukád előre tudta, hogy nemzetközi sikereket is el fogsz érni, emiatt kérlelt folyton, hogy tanulj meg angolul, mert kelleni fog. Mire te csak legyintettél, hogy ne vicceljen már. Erre tessék.
(nevet) Ez egy nagyon fura történet. Tényleg ezt mondta, de csak azután, miután felvettek a főiskolára. Állandóan azt hallgattam, hogy angol, angol, mert Budapest után hátha Hollywood jön. Én meg azt gondoltam magamban, ‘Jaj, apa, mégis hogyan juthatnék el innen Hollywoodig?’ De igen, azt feleltem neki, hogy jó-jó, tanulok angolul. De nem tanultam, gyorstalpalóval szedtem fel mindazt a tudást, ami az elmúlt hónapokhoz kellett.
Egyébként a főiskolai felvételi harmad rostáján kellett írnunk pár sort, amit aztán elküldtek egy grafológushoz. Ő azt hozta ki a kézírásomból, hogy nekem legalább öt nyelven kéne beszélnem, mert hogy van rá érzékenységem. De igen, most tényleg bejött, hogy nyelveket kell tanulnom. Az igazság az, hogy többen vannak körülöttem, akik álmodozó típusok, de én realista vagyok. Ervin néha nem is ért, amikor beszélgetünk az elmúlt időszakról. Azt mondja, tényleg nem realizálhattam még magamban, ami történt.
Nekem az a tapasztalatom, hogy inkább az odavezető út az, ami számít, amikor rádöbbensz, hogy most igazán olyat csinálsz, amiben látod a fantáziát, az értelmét a dolgoknak. Nem a végcél a fontos, mert a munkafolyamat közben éled át a legfontosabb momentumokat.
Egyetértek, ez egy jó gondolat. Igazából a forgatás közben éreztem, hogy ez valami nagy dolog, speciális, mert ilyen tökéletesen érteni és csinálni valamit, mint amit mi csinálunk Ildikóval, az egymásra gyakorolt hatás, ilyen még nem volt azelőtt. Minden este, amikor hazamentem, azt éreztem, hogy ez könnyű, pedig iszonyatosan nehéznek tűnik most ennyi év után. Amikor néztem a filmet, nem magamat láttam, hanem azt, akivé váltam a szerep által. Az Európai Filmdíj volt számomra a legszürreálisabb élmény, a tökéletes pillanat. Amikor felsétáltam a színpadra, emlékszem, mindent és mindenkit megnéztem magam körül. Annyira lassú volt minden, mintha egy kifeszített kép lenne az egész. Annyira varázslatos volt. És érdekes, hogy amikor most hazamentem húsvétkor a szüleimhez, anyukám azt mondta, ‘Szandi, ahogyan ott viselkedtél fent a színpadon, amilyen akkor voltál, az az én lányom.’
