1. hely: Icsu Renáta
Hogyan kerültél kapcsolatba a fotózással?
Csupán 2016 januárja óta foglalkozom komolyabban fotózással. Autodidakta módon tanultam, bár az is igaz, hogy mivel grafikusként dolgozom egy napilapnál, nap mint nap találkozom vizuális tartalommal, így már évek óta tanulom, mi a jó fotó.
Mit fotózol a legszívesebben?
A szürreális, valóságon túli esztétika mozgat meg leginkább. Olyannyira, hogy mostanában már egészen horrorisztikus irányba is elmennek a műveim, a pályázatára beadott sorozaton ez viszont még csak nagyon jelzésértékűen jelenik meg.
Mesélj egy kicsit a pályázatra készült alkotásokról!
Azon túl, hogy mind az öt fotót legerősebben a fekete-fehér színvilág köti össze, tematikusan is egy egységet alkotnak annak ellenére, hogy különböző fotósorozatokból illesztettem össze az öt képet. Mivel grafikus vagyok, felmerülhet a befogadóban, hogy utólagosan lettek összerakva számítógépen a képek, de erről szó sincs, mindegyik teljes mértékben a valóságot képezi le.
Miben rejlik a saját stílusod?
Szinte az első pillanattól kezdve, hogy fényképezőt ragadtam, fontos volt, hogy rend legyen a képeken és hogy csak a lényeget ábrázolják, ne legyenek túlzsúfoltak. Talán ez az, ami az egyik legfontosabb saját karakterjegyem.
Te vagy a képeidnek a modellje is. Nehézséget vagy inkább könnyebbséget jelentett ez a kettős pozíció a képek megalkotásánál?
Nem könnyen teremtek másokkal kapcsolatot, így számomra egyértelműen könnyebbség az, hogy saját magam vagyok a modell is. Nem kell időpontot egyeztetnem senkivel, nem kell megpróbálnom elmagyarázni senkinek, mire is gondolok pontosan, és ez nagyfokú alkotói szabadságot ad. Persze ez nem azt jelenti, hogy klasszikus értelemben vett modellnek érezném magamat, – bár, kifejezetten fotósnak sem…
Mi az a nőiségfelfogás, amelyet a képeid által szerettél volna megfogalmazni?
Szeretnék olyan képeket csinálni, amik szépek is, de mégis van bennük egy első látásra nem odaillő, nem szép vonulat is. Én magam sem a ridikülös-magassarkús nő vagyok, de például egy sportos szoknya belefér a ruhatáramba. A képeim nőalakjait is jellemzi valami hasonlóan ellentmondásos kettősség.
2. Hely: Hornyák Izabella
Mióta foglalkozol fotózással?
A civil foglalkozásom rajztanár, így a művészet a mindennapjaim részét képezi, fotózással viszont csupán egy éve foglalkozom komolyabban. Előtte más képzőművészeti irányzatok segítségével fejeztem ki a kreativitásomat, de mostanság egyre többször tartom magamnál a fényképezőgépemet.
Mi érdekel leginkább a fotózásban?
A hangulatok érdekelnek leginkább, és az, hogy ezeket hogyan tudnám legjobban megörökíteni. Amikor megláttam a fotófelhívást, rögtön a fekvő kislányomról készített képemre gondoltam, amelyen elengedi magát, és mégis ő maga a nőiség. Ezt a képet követte a többi, szűk kivágással készült szuperközeli kép, például ahol a magassarkút próbálja fel az apró lábával.
Ha ránéz valaki a képeidre, tudja, hogy nő alkotta?
Úgy gondolom, hogy igen, a saját nőiségem is markáns részét képezik a fotóimnak.
Mesélj kicsit a kiállításra nevezett koncepcióról!
Az ötéves kislányom ihlette a fotókat. Elképesztően érdekesnek találom, hogy már egy ilyen mini nő nőisége is kidomborodik olykor, ezeket a pillanatokat szerettem volna fotó formájában megörökíteni. A kislányom, Bíborka maga a nagybetűs, klasszikus nő, és azt vettem észre magamon, hogy még rám is nagyon nagy hatással van az ő csuparózsaszín nőisége.
3. Hely: dr. Tóta Krisztián
Mit jelent számodra a fotózás?
Jogtanácsosként dolgozom a civil életben, de emellett idén fotós OKJ-képzést is végeztem, ezen kívül AFIAP fotóművészi minősítésem is van. A fotózás 2014. elején villámcsapásként jött az életembe, és a legjobban Győrffy Ákos Haza című prózakötetében a kegyelmi pillanatokról írt gondolat vág egybe azzal, hogy mit jelent számomra a fotózás. A költő szerint egy emberéletben csupán 2-3 alkalommal következik be ez a bizonyos kegyelmi pillanat: nekem az egyik ilyen a fotózással való találkozás volt.
Kik inspirálnak téged az alkotásban?
Valószínűleg a humán beállítottságomból fakadóan a dokumentarista irányzat mindig közel állt hozzám, beleértve a kortárs streetfotó, fotóesszé irányzatokat is. Vancsó Zoltán, Benkő Imre vagy a Magnum fotósainak képei inspirálnak leginkább, de úgy mondanám, hogy általában az emberábrázolás ezerarcúsága érdekel. Éppen ezért nagyon szeretek portrékat, pop-rock koncerteket is fotózni, illetve majd az akttal is meg szeretnék jobban ismerkedni.
Érdekes színfolt a férfi látásmód a nyertes pályázatok között. Mi foglalkoztat téged leginkább a nőiség témakörrel kapcsolatban?
Minden! Ha be lehet ezt vallani, férfiként mindent a nőkért teszek. Nagyon sokat köszönhetek a nőknek, hihetetlenül lenyűgöz az a fajta összetettség, ami a női létet jellemzi.
Konkrétan ez a fotósorozatod hogyan ábrázolja a nőt?
Nagyon érdekelt az az egyidejűség, ami a rúdfitneszes nő képében megfogalmazódik: van a nő, a feleség, az anya, aki ismét gyermeket vár, és az egészhez még a rúdsport jó értelemben vett erotikus jellege is társul. Központi figura még a kisgyermek is, aki az anyától való leválás dacosságával uralja a képeket.
Illetve csak később vált számomra világossá, hogy tudat alatt ez a fotósorozat személyesen az én szülő-gyermek kapcsolatom szempontjából is szimbólumértékű. Nem sokkal a képek elkészítését követően édesanyám állapota a több éve tartó betegsége során hirtelen rosszabbodni kezdett, ami a tavaly Karácsony utáni, megrendítő elvesztéséhez vezetett. Ez tehát valahol az ő emlékének is szól, de úgy, ahogy búcsúzóul kérte, és kérné most is: ne szomorkodjak.
Fotók: Bodnár Zsófia
