Fotó: Arno Declair
Milyen gyakran jössz haza?
Próbálok két-három havonta hazajárni. A szüleim és a nagyszüleim Magyarországon élnek, igyekszem őket rendszeresen látogatni. Néha picit megcsúszom az idővel, olyankor előfordul, hogy négy hónap lesz belőle, de az tényleg a maximum!
Berlinbe azután mentél, hogy ötödik alkalommal sem sikerült a felvételi a Színház –és Filmművészeti Egyetemre. Miért éppen Berlin?
Ez jó kérdés, magamnak is sokszor felteszem. Alapvetően több oka is volt. Akkoriban sokkal jobban beszéltem angolul, mint németül, ezért először Angliában kerestem a lehetőségeket, de úgy tűnt, a magyar pénztárcámhoz mérten annyit kellene még gyűjtenem ahhoz, hogy valahogy elinduljak odakinn, hogy az szinte a lehetetlen határát súrolja. Viszont akkor már sokfelől hallottam, hogy Berlin Európa kulturális fővárosa, az „új Párizs”, volt is egy ismerősöm, aki itt dolgozott. Őt próbáltam kérdezgetni, hogy milyenek itt az emberek, lehet-e mondjuk pultozás mellett kicsit belefolyni a kortárs művészeti életbe. Biztosított felőle, hogy Berlinben nagyon támogatóak és befogadóak, ráadásul apukám is épp akkoriban kezdett egy német cégnél dolgozni, és az ő kollégái is többször mondták már, hogy „ha a lányod kultúrával akar foglalkozni, akkor mindenképpen menjen Berlinbe”. Valahogy így kerültem ide.
Milyen volt az első időszak?
Január 12-én érkeztem, mínusz 17 fok volt, hófúvás és jéghideg. Arra emlékszem, hogy minden iszonyú intenzív volt, kinyomtattam a kis életrajzaimat, azokkal jártam kávézóról kávézóra, hogy valami munkát szerezzek, betanultam hozzá néhány német mondatot, hogy jó benyomást keltsek. Aztán nyelvtanfolyamot kerestem, amire heti négy alkalommal jártam. Mikor sikerült munkát találnom, akkor már úgy néztek ki a heteim, hogy négy alkalom nyelvtanfolyam, három alkalom a kávézóban. De olyan voltam, mint egy szivacs, mindent magamba szívtam, minden érdekelt.
Hogyan sikerült elhelyezkedned a színházi szcénában?
Április-május körül már mindenféle színházzal kapcsolatos ingyenes workshopra meg előadásra eljártam, és egy színházterápiás találkozón összeakadtam egy lánnyal, aki mesélte, hogy egy színházpedagógia nevű mesterszakon tanul. Nagyon izgalmasnak tűnt a dolog, akkor még nem is volt ilyen Magyarországon, szóval gyorsan megnéztem az órarendet. Tényleg baromi jól hangzott az egész képzés. Akkor még öt nap volt a jelentkezési határidőig, én pedig úgy döntöttem, hogy jelentkezem. Végül szerencsére felvettek, így kerültem be a színházi közegbe. Ez óriási segítség volt, így ismerkedtem meg a leendő főnökömmel, kollégáimmal.
És ez adott valamiféle elégtételt azután, hogy az SZFE csak nem akart összejönni?
Elégtételt talán nem, nem igazán hasonlítottam össze a kettőt. Nehéz volt megemésztenem, hogy az SZFE nem sikerült, de már akkor is éreztem, hogy mindennek ellenére nekem ezen a pályán a helyem. Szóval amikor Berlinben felvettek, nem elégtételt éreztem, egyszerűen nagyon boldog voltam. Szerencsésnek éreztem magam, hogy itt tanulhatok, ráadásul még ösztöndíjat is kaptam.
Fotó: Néder Zoltán
Úgy tudom, kimondottan ifjúsági színházzal foglalkozol. Miért indultál épp ebbe az irányba?
Amikor megnéztem az órarendem, elsősorban az fogott meg, hogy mennyi izgalmas módszert tanítanak – aztán mikor rájöttem, hogy ezeket alkalmaznom is kellene mondjuk amatőr kamaszokon, már messze nem tűnt olyan egyszerűnek a helyzet. (nevet) Az egyik első gyakorlataim egyikén egy középiskolás osztállyal dolgoztunk, még ott sem éreztem biztosnak, hogy ez lesz majd az én utam. De aztán elmentem egy ifjúsági színházi fesztiválra, és akkor valahogy megéreztem azt az energiát, ami a fiatalokban van. Olyan előadásokat láttam, amik lemostak a nézőtérről. Belegondoltam, hogy ez művészileg mennyire érdekes lehet, bár kezdetben elsősorban még tényleg inkább művészi szempontból tartottam izgalmasnak, nem pedagógiai aspektusból. Az első munkám egy ifjúsági klub vezetése volt az Operában, amikor ott vezettem az első csoportomat, akkor döbbentem rá, hogy pedagógiailag is milyen klassz kihívásról van szó. Aztán meg kellett találnom, mi az, ami jobban fekszik: dolgoztam például egészen kicsi korosztállyal, és persze iszonyú aranyosak voltak, de rájöttem, hogy engem sokkal jobban izgat a kamaszkor és a fiatal felnőttkor, amit inkább az útkeresés határoz meg. Amikor már kezded megkérdőjelezni a szüleidet de még nem igazán találod önmagad… Úgy éreztem, engem ez a korszak érdekel leginkább.
Épp azért, mert a kamaszkor nagyon zavaros időszak, nem nehéz együttműködni a tizenéves fiatalokkal?
Ez tény, ráadásul ilyenkor a kamaszok még nagyon különböző szinteken vannak, különböző problémákkal küzdenek. Amikor együtt dolgozol valakivel, jól látszanak például a prioritások. Azért nem jön próbára, mert szerelmi bánata van, azért, mert felvételiznie kell, vagy az egyik csoportomban lévő menekül fiatalok esetében azért, mert megbeszélése van az ügyvédével. Én alapvetően olyan programokban dolgozom, amiket szabadon választhatnak a gyerekek, de ettől függetlenül nekem muszáj motiválnom őket, hogy akkor is bejöjjenek próbára, ha mondjuk épp most estek túl egy szakításon.
Említetted, hogy menekült gyerekekkel is dolgozol. Sok drámapedagógiai program azért problémás, mert azoknak, akik kitalálják, valójában nagyon kevés kapcsolatuk van azokkal, akiknek szól. Szerinted hogyan lehet áthidalni ezt a problémát?
Szerintem az a legfontosabb, hogy az ezzel foglalkozó színházi szakemberek leszálljanak az elefántcsonttoronyból és tudatosítsák, hogy ha vannak is művészi céljaik, azokat mindig az adott csoportra kell szabni. Ha pedig inkább pedagógiai, vagy integrációs céljaim vannak a színházzal, akkor muszáj a művészi oldalt egy picit zárójelbe tennem. Sajnos ez sokszor tényleg eltűnik olyan projekteknél, amik egyszerre akarnak nagy művészi célt elérni és a társadalmi szerepvállalásban is jeleskedni, ilyenkor a szerencsétlen gyerekek tényleg szinte csak bábokká válnak az előadásban. Szerintem az ilyen feladatok esetében a színházra inkább eszközként kell tekinteni és egyfajta naiv nyitottsággal kell odalépnem az adott csoporthoz, hogy meghallgassam és megértsem a problémáikat és azok ismeretében tudjak dolgozni velük.
Alkotóként nehéz elengedni a művészeti értéket?
Ezt mindig ki kell sakkozni. Egyszer experimentális zenei kompozíciókhoz kellett színházi vázat építenem 8-12 éves gyerekekkel. Tudtam, hogy limitált az idő, limitáltak a lehetőségeim, ezért azt próbáltam kitalálni, mi az a legegyszerűbb forma, amiben a gyerekek is jól érzik magukat az alkotási folyamat során és én is elégedett lehetek a végeredménnyel. Végül sikerült olyan megoldást találni, ami bár tényleg egyszerű volt, nagyon jól működött. Valahogy azt kell jól belőni, hogy ne rakjam a lécet túl magasra annak, aki kábé most először van színpadon, de túl alacsonyra sem a néző számára, aki egy előadást szeretne élvezni.
A rendezés mellett színésznőként is dolgozol. Melyikben tudod jobban kifejezni önmagad?
Ez folyton változik, mindig attól függ, hogy épp melyik produkcióval milyen fázisban vagyok. Volt, hogy azt éreztem, színészileg mélyrepülésem van egy próbafolyamatban, miközben rendezőként flottul kézben tartottam a próbákat – olyankor megállapítottam, hogy akkor biztosan jobban fekszik rendezés. Aztán előfordult, hogy pont fordítva éreztem: rendezőként teljesen elakadtam, de színészként jól teljesítettem egy előadásban. Ezek más típusú önkifejezési módok, de én alapvetően színészként is olyan folyamatokban érzem magam a legjobban, ahol én is hozzá tudok járulni az alkotási folyamathoz. Erre nagyon jó példa a Néder Pannival közösen készített Mikor szeretkeztél utoljára egy hegy tetején?című előadásunk, aminek egy hónapja volt a premierje. Ott nagyon jó volt azt érezni, hogy Panni nyitott a gondolatainkra, akár a térbeli kompozíciók terén is. Mindig felszabadító, amikor azt érzed, hogy több síkon is hozzá tudsz járulni egy produkcióra.
Korábban felkerültél a Forbes 30 év alatti tehetségeket összegyűjtő 30-as listájára. Mit szóltál, mikor megtudtad?
Nem is számítottam rá, hogy Magyarországon bárkit is érdekelnék! (nevet) Kicsit több, mint 6 éve élek Berlinben, eddig Magyarországon azóta nem is csináltam semmilyen produkciót, szóval nagyon meglepett, hogy engem is kiválasztottak. El se akartam hinni, még a fotózás közben is csak néztem, hogy tényleg részese lehetek ennek a listának? Nagyon jó volt érezni, hogy Magyarországról is kapok egy kis figyelmet, hiszen mégis csak ez a hazám.
És egy ilyen megjelenés után nem akart hazacsábítani a magyar színházi élet?
Nem! (nevet) Úgyhogy valószínűleg ez is jól mutatja, hogy a szakma jól ki van szolgálva szakemberekkel. Magyarország kis ország, rengeteg a jó színész, rendező, színházpedagógiával foglalkozó szakember.
Fotó: Jörg Metzner
De van olyan hazai társulat, vagy alkotócsoport, akikkel szívesen együttműködnél?
Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak, jobban kellene ismernem a hazai színházi életet. Az elmúlt időszakban nagyon ritkán jutottam el színházba Budapesten, leginkább a netről gyűjtögetem az információimat. A K2 például épp akkoriban kezdett el működni, mikor eljöttem Magyarországról, ők nagyon érdekelnek engem. Mindenképpen elmennék megnézni néhány Kávás előadást, arra tippelek, hogy az ő munkájuk közel áll ahhoz, amit én is csinálok. Ami mostanában izgat még, az a performansz és a színház, illetve a zene és a színház határterületei, múltkor láttam például egy érdekes előadást a MU Színházban Anyádék rajtam keresnek címmel, ami a tánc és a színház határát feszegette. Ezeket nagyon izgalmas projekteknek tartom.
Milyen színházi trendeket látsz Németországban?
A brecht-i hagyomány nagyon erős, emiatt nagy hangsúlyt fektetnek a politikai és az életrajzi színházra. Nagyon jellemző a dokumentarista színház, ami inkább a valóságból építkezik, szerintem Németországban amúgy is van egy nagyon intenzív valóságigény a színházban. Az emberek azt érzik, hogy elég a fikcióból, valóságot ide nekünk, olyan történetekre vagyunk kíváncsiak, amik valóban megtörténtek valakivel. Ezek a formák szerintem Magyarországon még nem annyira jellemzőek, ott továbbra is a fikció dominál. Persze nem ennyire fekete-fehér a dolog, rengetegféle előadás van itt is, ezek elsősorban azok, amik az én szűrőmön átjutottak.
Hogy képzeled az életed hosszútávon, maradsz Németországban vagy valamikor azért hazajönnél?
Nem tudom, hogy a mi generációnk egyáltalán tervez-e hosszútávra! Mindig azt mondom, hogy a következő három évben valószínűleg itt leszek, mert annál sosem látok előbbre! (nevet) Azt szoktam mondani, most itt van feladatom, de közben tisztában vagyok vele, hogy a feladataimat is én teremtem. Most annyi teendőm van itt, hogy még nem is jutott időm és energiám, hogy azzal foglalkozzak, mit tudnék Magyarországon csinálni, de közben persze egyre gyakrabban felbukkan az érzés, hogy jó lenne valamit otthon is dolgozni – akár csak néhány hónapra. Egyrészt most már berendeztem itt egy életet, amitől nem akarnék elszakadni, de közben néha feltör bennem a vágy, hogy otthon is csináljak valamit.
