Az irodalmi beszélgetésünkre egy eléggé ráutaló ruhadarabban érkeztél. A kedvenceid vannak ezen a pólón?
Mindegyiket bírom, itt van Móricz, Kosztolányi, Babits, Ady. József Attila rajta van? Azt most nem látom…
Nincsen.
Vállalom őket, de József Attilát rajzoljuk rá láthatatlan tintával.
Helyes. Belefér a napodba egy verset elolvasni, vagy kell egyáltalán neked ez a töltekezés?
Hát, verset utoljára szerintem pont nálad olvastam, mikor a József Attila-estünk volt a Várkertben. Tudatosan kitaláltam, hogy a 2020-as évben elkezdem újra az olvasást, és már tulajdonképpen mindjárt vége van az első regénynek, amit kiolvastam. Ez Margaret Atwoodnak A szolgálólány meséje című könyve. A regényt olvasom. Nem láttam a sorozatot, pontosabban hazudok, mert láttam az első részét, és megmondom őszintén, engem nem fogott meg. Lehet, hogy én voltam türelmetlen, és nem adtam meg a második résznél az esélyt, de most, hogy olvasom, sokkal izgalmasabb így.
Nagyon sokat játszol egy hónapban. Az mind-mind szöveg, ami a fejedben van, amivel foglalkozol. Egyáltalán hogy fér mellette még az az egy könyv is, ami szintén betűk, szavak, a képzelet…
Egyszerűen muszáj. Érzem, hogy a szókincsem, a beszédem, a beszédkészségem, a kifejezőkészségem csökevényesedik az által, hogy ha nem használom a nyelvet, hogy olvassak. Nem utolsó sorban az is fontos, hogy a gyerekem látja ezt a mintát vagy sem.
Ő mennyi most?
Tizennégy éves. Rajta is látom, hogyha akarná, akkor ő is az egész napját el tudná tölteni pötyögés, telefon és számítógép társaságában. Mi a nyár folyamán bevezettük a kötelező olvasási félórát, lehet, hogy drákói vagy spártai dolognak tűnik, de végül is azt gondoljuk, hogy az, amit a könyvolvasás közben vízióként vagy egyáltalán gondolatként magába szív, az biztos, hogy hátrányára nem fog válni, csak előnyére.
A fiad a kötelezőkkel hogy áll?
Nekem az egyik kedvenc kötelező olvasmányom az Egri csillagok volt, amit én annyira imádtam, szerettem elképzelni a selyemkaftánokat, a színes turbánokat – az egésznek volt egy erős vizuális közege. Örültem, amikor láttam a fiam kötelező olvasmánylistájában egy vagy két évvel ezelőtt az Egri csillagokat, és vártam, hogy na vajon mennyire fogja imádni – és egyáltalán nem. Egy dolog segített nekünk ebben a történetben: az, hogy elmentünk Horvátországba nyaralni autóval, és a párom megvette hangoskönyvben. Végig az úton azt hallgattuk. Láttam, hogy akkor elkapta őt.
Más működik, azt hiszem, a mai fiataloknál, mert annyira sok a kép – már nemcsak az a költői kép, amit mondjuk Kosztolányi megalkotott, hanem rengeteg fotót látnak a fiatalok, más az ingerküszöb.
Meg más a mennyisége ezeknek a képeknek. Le kell lassuljanak egy regényhez, manapság sokkal nehezebben tudják azt a tempót megérezni vagy átélni, mint mi egykor.
Neked melyik volt az első irodalmi mű, aminél azt érezted, hogy hú, ez nagyon tetszik?
Weöres Sándornál, szerintem minden gyereknek a Bóbita egy alapmű. Kamaszkoromban, magyar fakultációs órákon a gimnáziumban egy elég komoly József Attila-adagot szippantottam be, aztán például a Háromrészes ének verset is nagyon szerettem. Nagyon jó volt, amikor már tudatosan meg tudtuk beszélni egy szakkörön, hogy ezek a sorok vajon mire vonatkoznak, honnan jönnek, mik ezek az utalások.
Fiatalabb korodban inkább introvertált vagy extrovertált voltál?
Abszolút introvertált. Tudom, hogy nagyon sok embert megleptem azzal, akik gyerekkoromból ismernek, amikor számukra kiderült, hogy színésznő lettem. Voltak, akik „szende Esztikének“ hívtak, némileg lehet, hogy gúnyolódva…
Inkább a könyv volt, mint a színpad?
Egyáltalán nem szerepeltem gyerekszínpadokon, nem voltam exhibicionista. Az óvodában, amikor az anyák napi műsor készült, akkor én a házat tartottam a másik magas kislánnyal. Aztán egyszer – ebben lehet, hogy a gimnáziumi kamaszéveknek az útkeresése volt, hogy ott nem nagyon találtam magamat – elvetődtem egy kötelező szavalóverseny következtében egy színjátszókörbe, ahol fölkértek, hogy csinálnak egy darabot, és vegyek benne részt. Akkor, ott nekem a színház a közösségi élményt jelentette, nem az önmegvalósítást. Azt éreztem, hogy van egy közeg, ahol tök jól érzem magam, oda tartozom, szeretem azokat az embereket, és élvezem, amit csinálok. Nem próbálkoztam meg a színművészetivel 18 éves koromban, csak 20 évesen, amikor végképp azt éreztem, hogy abban a közegben, ahol én vagyok – az ELTE-n –, nem látom magamat 20 év múlva.
Bölcsésznek tanultál. Ha a mostani életedet nézed, mit kaptál ettől a diplomától?
Angol-magyar szakon kezdtem, utána a magyart abba is hagytam, hiszen akkor már fölvettek a Színművészetire, tehát az angol szakot fejeztem be. Két tanáregyéniségre emlékszem nagyon jó szívvel, az egyik Nádasy Ádám nem meglepő módon, aki egyébként az elviselhetetlenül unalmasnak gondolható nyelvtörténetet tanította, és rájöttem arra, hogy ennél érdekesebb dolog nincs a világon, mert ő úgy adta elő, hogy egyszerűen leesett az állunk, annyira jó tanár volt és annyira izgalmasan tudott tanítani. A másik Géher István, akinek egy Shakespeare-kurzusán vettem részt.
Arra emlékszel, amikor először állsz a színpadon, mondjuk nagy közönség előtt, mi van benned?
A pánikfélelem. Tisztán emlékszem az életem első Katona József Színházbeli estéjére, beugrottam egy már létező előadásba, és nem volt egy túl jelentős szerepem, mondatokat kellett elmondanom, és el kellett mennem a színpad egyik végéből a másikba, ráadásul pechemre pont úgy volt rendezve, hogy nagyon közel volt az első sorban ülő nézőkhöz az én utam. Anyukám, aki büszkén ott volt kislánya élete első színpadi szereplésén, emlékszem, hogy nézett. Vékony szoknya volt rajtam, alatta remegett mindenem, mintha egy ventilátor remegtette volna.
Ilyen ma még van?
Tulajdonképpen minden premier egy picit ilyen. Voltak időszakok, amikor nem voltam túl jól lelkileg, és valahol azt éreztem, hogy bármi történhet a színpadon, nem fogom tudni megoldani, vagy nem kapok rendesen levegőt és összeakad a nyelvem, és nem tudom kimondani… Ezekre nem szívesen emlékszem vissza. Ma már – épp a múlt héten volt egy olyan sorozatom, hogy tíz napon át minden este játszottam, és valahogy, bár ez nagyon fárasztó nyilvánvalóan, de mégis volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy milyen jó ez a színház, ez az én közegem.
Egy filmnél mindig máshogy alakulnak a szereplők, a stáb… az valamennyivel nehezebb?
Az teljesen más, abban pont az a vonzó, hogy ott ismeretlen embereket kell meghódítani. A film teljesen más közeg. Annak van valami olyan kémiája, van egy plusz adrenalin az emberben, amikor elmegy forgatni, számomra minden alkalommal, pedig már tényleg forgattam egy pár filmben.
Hogyha a filmes munkákat nézzük, akkor lehet valamit kiemelni?
Az első nagyon nagy szerelmem a filmjeim közül a Boldog születésnapot! című film, amit nagyon szerettem csinálni, meg büszke vagyok a végeredményre is. Utána mondjuk az Aglaját említeném, Deák Kriszta filmjét. Aztán egy másik A-betűs, az Anyám és más futóbolondok, amit Fekete Ibolya rendezett, és a harmadik A-betűs, az Aranyélet, a sorozat.
Ha színpadon vagy, érzed, hogy egyik este jobban azonosulsz a szereppel, vagy jobban sikerült?
Persze hogy érzi az ember azt, hogy mikor vannak olyan esték, amikor úgymond angyal száll el fölöttünk, és tényleg van valamilyen áldott állapot. A legjobb az egészben, hogy ezt nem lehet előre elhatározni. Ez úgy van, hogy egyszerűen vagy összejön, vagy nem. Egy csomószor úgy mentem neki, hogy most ma biztos, hogy baromi jó leszek, és döglött volt az egész, mert nem úgy állt össze, olyanok voltak a nézők, olyan volt a partner, az egész valahogy mellément. És arra is számtalan példa volt, hogy úgy mentem be, hogy Jézus Mária, csak legyen már vége, és valamitől meg szenzációs előadás jött.
Hogy állsz a kortárs magyar irodalommal?
A legutolsó élményem Péterfy Gergelynek a Kitömött barbár című könyve, amit nyáron olvastam, nem adta könnyen magát, de nagyon-nagyon tetszett az a könyv. Most a következő Ugron Zsolnának az Erdélyi menyegzője. Karácsonyra szuper jó könyveket kaptam: Grecsó Krisztián Veráját, egy Darvasi-könyvet, emellett elkezdtem egy-két internetes portálon tárcákat olvasni, azt nagyon szeretem.
És Závada Pál könyvei?
Závada Pállal nálam nagyon nyitott ajtókat döngetsz, mert hát életem egyik legnagyobb regénytalálkozása a Jadviga párnája volt. Amikor a filmnél elhívtak castingra, és kaptam egy A4-es papíron egy-két jelenetet, egyszerűen annyira tetszett már nekem a leírt forgatókönyvrészlet, hogy azonnal megvettem a regényt, és emlékszem, hogy egyszerűen a metrón, a BKV-n, ahol ültem, azt olvastam, nem bírtam abbahagyni. Játszottam a filmben Irmust, a barátnőt, utána csináltunk egy rádiójátékot a Jadvigából és a legvégén pedig a színdarabban játszottam, ott már magát Jadvigát, tehát az összes létező formátumba valahogy belekeveredtem ebbe a történetbe…
Pár hónapja van új könyve Závada Pálnak, úgyhogy Jadviga után nekem ez lett most a második kedvencem: Hajó a ködben. Ez a címe, légy szíves, keresd meg. Hogyha megnézem a színpadi szerepeidet, Weöres Sándort ott találom.
A kétfejű fenevad című színdarabban játszottunk, és ez életem egyik legkedvesebb szerepe volt. Olyan gyönyörű, olyan okos, kiráz a hideg, ha rá gondolok…
Meg tudod fogalmazni, mit jelent neked az olvasás? Mit ad neked egy könyv?
Egy olyan másik világba való elmenekülést, ami nem a mostani életem, hanem ha kellőképpen rá tudok hangolódni arra a könyvre, akkor egy időutazás – másik korba, másik emberbe. Kikapcsolása az éltünknek, egy másik adó, másik sávba való bekerülés. Ez baromi izgalmas lehet. Én többek között azért is vagyok színész, mert nagyon élvezem, hogy más emberek, más életek, más történetek részese tudok lenni egy színdarabban vagy egy filmben. Bele tudok helyezkedni egy másik emberbe, és tulajdonképpen ugyanezt hozza az olvasás is, ugyanaz az élmény van meg a könyvek által.
