Pura Poesia #23 – Döbrösi Laura: „A verseim időzített bombák, amiket még tartogatok”

2020. március 22. |

Döbrösi Laura a Pura Poesia adásában Adyhoz fűződő intim viszonyáról, saját verseiről, szabad gyerekkoráról, és arról is mesél, miért nem tud már Csáth Géza szövegeket olvasni.

Provokatívan indítok. A pólómon a szlogenem: az irodalom világnézet. Egyetértesz? Mit kezdünk ezzel a gondolattal?

Azt gondolom, hogy aki olvas, vagy valamennyire is otthon van az irodalom végtelen világában, az máshogy viselkedik a hétköznapokban, és máshogy reagál a többi emberre. Könnyebben fog tudni alkalmazkodni a világhoz, ami körülveszi.

Én ugyanígy gondolom, nagyon sok muníciót kaptam az életre a versektől, regényektől. Ha visszagondolsz a fiatalkorodra, van könyv, ami nagyon szíven ütött?

Nem annyira voltam fiatal, amikor olvastam, de a leges-leges-legkedvencebb könyvem Linn Ullmannak Az áldott gyermek című könyve. Három nővér van benne, ott találkoztam először igazán koppanós mondatokkal. Amikor olvastam, már valamennyire nekem is volt a nőiségemről, vagy a női döntéshozatalomról, meg a szüleimről képem, máig azt mondom a kedvenc könyvemnek, pedig azóta már lement egy-két könyv a Dunán nálam is.

Hogyha azt mondom, hogy színpad – úgy emlékszem, hogy tízéves korodban álltál ott először –, egyértelmű dolog volt? Mármint a szereplés, és hogy valahogy megmutasd magad?

Azt hiszem, hogy ez a része igen, bár kevésbé vagyok exhibicionista, mint a színészektől azt megszoktad, sőt, egy kicsit több gátlásom is van, ami nagyjából ugyanaz, viszont valahogy gyerekkoromtól fogva volt mindenről véleményem, amit el is mondtam. Hogyha mondjuk elmentünk valami emelvény mellett, akkor arra fel is álltam, és onnan mondtam el.

Mit mondtál? A véleményed az emberekről, a világról?

Kitaláltam történeteket, hogyha megláttam valami érdekeset, arra mindenkinek felhívtam a figyelmét. Magamról kevesebbet beszélek, inkább a körülöttem lévő dolgokról meg arról, hogy mit gondolok. Az, hogy mi van velem, arról a legnehezebb beszélni a mai napig. Viszonylag hamar utol is ért az a feladatkör, hogy szerepeljek. Nem az én ötletem volt egyébként, mindig valaki odahívott, hogy jöjjek és próbáljam meg elmondani ezt a verset, vagy álljak az első sorba – emlékeim szerint nem én álltam az első sorba, hanem mindig oda tettek, lehet, hogy azért volt ez, mert nagyon kicsi voltam. Nem stresszeltem be tőle, úgyhogy azt hiszem, valahogy tényleg erre determinált valami.

Azt mondod, hogy magadról kevésbé szeretsz beszélni, de hát a szerepekhez mindig valamit elő kell hoznod belülről, amivel magadról is mesélsz.

Szerintem később érkezik meg ennek a súlya. A gyerekeknél ez nagyon természetesen jön, és talán minél több, mondjuk negatív inger ér a világból, annál szégyenlősebb vagy magad kinyitogatni és megmutatni, és annál nagyobb lesz a munka, ami azzal jár, hogy te mégis kinyitogasd magad mindenki szeme láttára. Tegnap néztem egy színész kerekasztal-beszélgetést, és ott mondta valaki, hogy neked igazából színészként nem az a feladatod, hogy mindenki előtt érezzél dolgokat, hanem az, hogy érezzenek dolgokat, az a közönségnek és a nézőnek a feladata – neked az a feladatod, hogy elmondj egy történetet. Valahogy közvetítsd azt, érintsd meg őket, és fejtsd ki azt a hatást, hogy a történet átmenjen rajtad, és ott megszülessen az érzés.

Ez olyan, mint az olvasás. Mi pont egy Nemes Nagy Ágnes esten voltunk együtt még nyáron, az nekem nagyon erős élmény volt. Neked ő fontos szerző?

Az egyik kedvencem. Nemes Nagy Ágnes minden gyereknek, először az anyák napi verseket jelenti a suliban. Aztán egyszer csak a kezedbe kerül egy kötete, és rájössz, hogy ő amúgy egyébként miket írt. És akkor egy kicsit meglepődsz, és rájössz, hogy itt van kontent, elég durván…

Mondtad Linn Ullmannt, és most Nemes Nagy Ágnesről beszéltünk, mind a kettőnél szóba jött az élet. Van is egy olyan darab, amiben játszol, és írók életével foglalkozik. Mesélsz erről az előadásról?

Jelenleg minden közül, amit játszom, ez a kedvencem, az a címe, hogy Így viszik át. Bakonyi Alexával és Mohai Tamással játsszuk hárman, de szerintem mindenki minimum hét szerepet játszik benne. Ez egy szkeccselőadás, tíz jelenetből áll, és tíz író, költő életébe pillantunk bele. Nyáry Krisztián Így szerettek ők című gyűjtése alapján íródott a darab, egyébként nekünk Tóth Réka Ágnes írta, és az eredetit Erdős Anna rendezte, és most felújítjuk – a Pesti Magyar Színházban fog menni februártól. Nagyon érdekes kérdés ez, hogy kell-e nekünk tudni, hogy mi történt az írók magánéletében. Nyilván hozzáad, de én, mióta a Csáth Gézának a feleségét eljátszottam, azóta nem bírok Csáth Gézát olvasni, ami szomorú, mert amúgy szerettem Csáth Gézát, de azóta annyira rosszul vagyok tőle, mert eljátszottam a szétterrorizált feleségét, hogy ezt így már nem tudom.

Hát jó, Csáth Géza felesége – ki vagy még? Miket utazol?

Van egyszer egy Harmos Ilona, Kosztolányiné, azt nagyon jól lehet érzékeltetni, mert egészen fiatal koruktól egész idős korukig visszafelé haladunk az időben. Vagyok egyszer József Attila Flórája, illetve az egyik kedvencem Simon Jolán. Játszom Lédának a férjét, Ödönt – Dodót bajuszban, ő ugye egy meleg férfi volt.

Ha már itt tartunk: nekem kamaszkorom legnagyobb élménye Ady volt. Neked ez a darab kapcsán hogy alakult? Mondjuk Csáthot nem annyira olvasod, de mi a helyzet Adyval?

Adyval mostanában nagyon jóban vagyok. Nagyon intim élmény. Azt érzem, hogy szeretem ezt a csávót, a leghíresebb verseiben, ahol a nagyvilági életéről beszél meg fröcsögi a véleményét, meg nagyon szenvedélyes, meg nagyon nagyszájú titán – ezek maradnak meg mondjuk a középiskolás tanulmányaimból. Aztán vannak azok a versei – rövidek –, ahol a szenvedését, a fájdalmát, a megtörtségét, az egyedüllétét írja meg – hát nem így képzeltem egy darabig, és most már úgy érzem, hogy nagyon ismerem, hogy milyen volt, és megölelném, vagy nem is tudom. Vele sokat vagyok esténként.

Döbrösi Laura Ady Endrével tölti az estéit mostanában…

Igen-igen, szalagcím lesz…

Hogyha versek, akkor van még olyan, amit mondjuk egyszer meg kellett tanulnod, és nagyon benned van?

Van egy nagyon durva vers, Erdős Virág Édes hazám című verse, ami a gyermekprostitúcióról szól. Nagyon megérintett ez a téma, kábé azóta foglalkozom is ezzel. Van ilyen, és szerencsémre én egy olyan helyen születtem, egy olyan családban, hogy addig nekem ezzel nem kellett foglalkoznom, ez emiatt a vers miatt jött szembe, ez az óriási társadalmi problémacsomag, és lavinákat indított el bennem. Egyébként Pilinszky áll nagyon közel még.

Akkor a gyerekkor, az béke, nyugalom, biztonság?

Igen, a lehető legszerencsésebb vagyok ebben. Szuper jó fej szüleim vannak, nagyon támogató és biztonságos közegben nőttem fel – sok pozitív visszaigazolással és egy gyönyörű helyen, fák között.

És azt csinálsz, amit akarsz…

Mindig ez volt a benyomásom, és ettől ma is biztonságban érzem magam, ez elkísér, hogyha bármit akarok, és elkezdek rajta fókuszálni, akkor azt megoldhatom, vagy meg tudom majd oldani.

Van-e olyan, hogy valami foglalkoztat, és egy könyvben vagy versben találsz rá választ?

Ó igen, a szinkronicitás magas szinten működik az életemben. Mindig kiderül, hogy miért azt a könyvet vettem le a polcról. Szinte kivétel nélkül van egy ilyen együttállás, nemcsak a könyvekkel. Ami nagyon durva, az az, hogyha mondjuk játszom egy színdarabban, az ott felmerülő problémák is elkezdenek beépülni az életembe. Ez egy nagyon szubjektív világ – nyilván vannak sztorik, karakterek meg jelentések, meg vannak egyértelmű dolgok, de mindig arra fog reflektálni egy élő műalkotás, ami benned van. Ez még egy festménnyel is így van. És ez egy nagyon felszabadító érzés, ennek van értelme csak.

Ha belegondolok, ami kiskorunkban történik, valamennyire a mese az, ami ad szabadságot. Te szoktál meséket olvasni felnőttként?

Minden este szoktam meséket olvasni, és próbálom bevezetni a felolvasást is egymásnak. Azt gondolom, hogy gyereknek maradni valahol belül rohadt fontos. Nagyon élvezem, hogy meg tudtam csinálni. Most 27 éves vagyok, de egyáltalán nem érzem magam annyinak, és szerintem ebben a meseolvasás-élmény nagyon sokat segít. A klasszikusoktól kezdve, tehát Grimmtől és Andersentől kezdve van japán mesekönyvem is, görög állatmesék, a kortárs mesékről nem is beszélve. Most az egyik nagyon nagy élményemnek az a címe, hogy És boldogan éltek? – régi klasszikus mesék folytatása kortársban.

Mostanában könyvekről is posztolsz a közösségi oldalaidon.

Egyrészt azért, mert látok ilyen szuper nőket rajtad kívül is, akik az olvasásra inspirálnak, de legfőképp magamnak csinálom, mert engem nagyon motivál az, hogyha mások is látják, amit megígérek, így jobban betartom.

Nemrég egy Sheila Heti könyvről írtál, ami nekem is nagyon nagy élmény volt.

Elmentem egy Libris eseményre felolvasni, és kaptam ajándékba az ott dolgozó csajoktól egy-két könyvet. Ezen összevesztek az orrom előtt, mert az egyikük szerint ezt még nekem nem kéne odaadni, merthogy biztos még nem foglalkozom ezzel, tehát hogy nekem még nem aktuális a gyerek, nem gyerek kérdés, a másik ok szerint meg „dehogynem, dehogynem“ – szerintük meg már pont igen. A könyv szerintem korszakalkotó. Végig azt éreztem, hogy néha felpofoznám ezt a nőt, aki ezt leírta, néha meg megölelném, hogy köszi. És ez nagyjából oldalanként változik.

Naplót írsz?

Ó, mindent írok…!

A „mindent írok”, az mit jelent?

Naplót – nem ez a „Kedves naplóm, ma ez és ez történt…”. Hanem vannak különböző intenzitású füzeteim. Van egy, ami kicsi, szóval utazni viszem magammal, van egy, ami otthon van az asztalon, amibe esténként szoktam írni, amikor felriadok. Van egy az ágyam mellett, amibe reggel az álmomat írom le. Van egy olyan, amibe csak akkor írok, amikor éppen havi kivirágzás helyzetek vannak, az is nagyon izgalmas – na az az egyik legizgalmasabb füzet, mert akkor teljesen más dogokat írsz le, mint máskor. Sok helyen olvastam még fiatalabb koromban, hogy mindig legyen nálad toll meg papír, mert bármikor lehetnek dolgok, amiket le kell írni.

És a versekkel hogy állsz?

Ezek nagyon titkos dolgok, de azért elmondom. Én úgy képzelem, hogy minden lány ír verset néha, tinilány korában főleg, de ez valahogy olyan volt nekem, mint a színészkedés, hogy ugye akkor, amikor elkezdtem, nem voltam benne biztos, hogy ez meg is marad, de megmaradt. Most már sokkal ritkábban írok verseket, de azok szerintem sokkal jobbak. Tíz éve gyűjtöm az erőt arra, hogy egyszer majd lehet, hogy megmutatom valakinek, mert erősen magamnak szólnak a verseim. Már volt olyan, hogy egy híres költő elolvasta az egyik versemet, és azt mondta, hogy ez nagyon jó, és ezt ki lehetne adni. Mondjuk az volt szerintem az egyetlen egy legjobb, amit meg mertem neki mutatni, de na, mindegy… Ez még egy ilyen időzített bomba, amit még tartogatok. De ahhoz nagy bátorság kell, mert az tényleg a lelkem mélye.

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra