A Marie Claire legutóbbi számában Lami Juli írt arról, miért imádjuk még mindig a tinisorozatokat. A cikkben említett sorozatokat szinte kivétel nélkül láttam, sőt rajongva néztem – én is azok közé tartozom, akiket semmi nem tud kiszakítani a valóságból úgy, mint a gimis drámák.
Az Én még sosem… (Never Have I Ever…) első évadát még a pandémia kezdetén daráltam le, az első képkockától az utolsóig szórakoztatott a 15 éves főhős – Devi, egy kaliforniai középiskola egyetlen indiai származású diáklánya – kétségbe esett próbálkozása, hogy bepasizzon. A sorozat zsenialitásához nagyban hozzájárul, hogy minden egyes karaktere különleges és szerethető – a kényszerházasságot elkerülni próbáló kuzintól a felvilágosultságát hangsúlyozni nem győző történelemtanárig –, producere pedig nem más, mint Mindy Kaling.
Tavaly ott szakadt félbe a történet, hogy Devi kegyeit két fiú is keresi: Paxton, a gimnázium kockás hasú úszóbajnoka, és Ben, az apja hollywoodi ügyfélkörével vagánykodó stréber. A napokban felkerült a Netflixre a teljes második évad, ami azzal kezdődik, hogy a tinilány megpróbálja eldöntni, melyik jelölttel kezdjen el randizni. Devi pró és kontra listát ír, aztán elszabadul a pokol: abszurdabbnál abszurdabb jelenetek követik egymást, az egyik részt Gigi Hadid narrálja, aztán feltűnik a színen a 2010-es évek népszerű rappere, Common (mint a környék sztárbőrgyógyásza), és még A nagy Gatsby Daisy Buchananjét is bíróság elé állítják töriórán – nagyjából ezzel egyidőben Devi kuzinja óriási felfedezést tesz, amellyel közelebb kerülhet az emberiség ahhoz, hogy többé soha senkinek ne legyen epeköve.
A második évad sztárja azonban számomra Devi Indiában élő nagymamája, akit hirtelen felindulásból odaköltöztetnek magukhoz. Bár az idős asszonyt ideig-óráig félre lehet vezetni stresszoldó súlyozott takaróval és egyesével csomagolt amerikai keksszel, szemrebbenés nélkül közli bárkivel a csúf igazságot. Az indiai akcentusért pedig továbbra is odavagyok.
Fotó: Netflix
