Színész, kaszkadőr, Jason Momoa első számú európai dublőre, környezetvédelmi aktivista, állatmentő, zenész, sportoló, pszichológus – felsorolni is nehéz mi mindennel foglalkozik, és hogy honnan lehet ismerős Megyeri Balázs. A hosszú hajú, hipszter stílusú fiú feltűnő jelenség – olyannyira, hogy külsejének és missziójának köszönhetően még a Disney is felfigyelt rá.
Nem szemrehányásként mondom, de már-már egy hollywoodi stúdióból is ide lehet érni ennyi idő alatt… Mit forgatsz éppen?
Ne haragudj, a Los Angeles–Széll Kálmán tér metróvonalon volt egy kis fennakadás. (Nevet.) Vámos Miklós zseniális könyvéből kiindulva lassan aktuális lenne egy New York–Budapest járat. Amúgy a fóti Origo Studióban forgattam egy külföldi reklámfilmet, onnan jövök épp. Ismét rengeteg produkció forgat kis hazánkban, a filmszakma kezdi visszanyerni a járvány előtti fényét. Én is egyre több felkérést kapok, egyre több projekt igényli a „hipszter Tarzan” vagy „szörfös bánat” karakteremet.
Hát még akkor mennyi ajánlatot kapnál, ha külföldön is szerencsét próbálnál…
Külföldről is keresnek, és most nem a hatóságokra gondolok (Nevet.) Nem is olyan rég Angliából, Svédországból, Franciaországból, Ázsiából és az Egyesült Államokból is kaptam ajánlatokat. De én szeretek magyar lenni, szeretem a hazámat és szeretem Magyarország érzelmi sokszínűségét, no meg így, hogy Hollywood eljött hozzánk, nem is kell innen elmenni. Bevallom férfiasan, nem titkolt vágyam példaként állni az utánam következő generációk előtt egy célba ért üzenettel: igenis lehet Magyarországról világsztárrá válni.
A világsztárrá válás rögös útjának egyik első állomása, hogy a magyar Aquamanként, illetve a magyar Jason Momoaként emleget a sajtó. Ez nem bosszant?
Egyedül csak a fizetésnél szokott bosszantani, amikor tudatosul bennem, hogy még nem közös a bankszámlaszámunk. (Nevet.) Dehogy, sőt, nagyon hálás vagyok érte, furcsább lenne, ha a magyar Denzel Washingtonként emlegetnének. Teljesen természetes, hogy Jason Momoa dublőreként hozzá kapcsolnak. Ennek az éremnek is, mint mindegyiknek, két oldala van. Hálás dolog egy kultikus nagy szerep, de az emberen egy életen át rajta tud maradni az általa megformált karakter maskarája. Ahogy Mark Ruffalo is sokkal inkább marad mindenkinek Hulk, mint teszem azt Dylan Rhodes a Szemfényvesztőkből, nem is beszélve Greg Kinnearről, aki teljesen mindegy, hányszor játszott szívtiprót vagy sármőrt – hála Jack Nicholson bravúros játékának a Lesz ez még így se című fantasztikus filmalkotásban –, az egész filmszakmának Simon marad. Szóval ez egy jelzőktől igencsak hemzsegő világ, amelyen nem bosszankodni kell, hanem elfogadni, és én magam is inkább azon dolgozom, miként használjam jóra, miként kovácsoljak előnyt a jelzőkből, hogyan tegyem őket hasznossá. A magyar Aquaman egyébként elég találó és hízelgő is egyszerre, mert a vidrák a kedvenc állataim. És ebből jött a hangzásra is hasonló Ecoman becenevem, amely a környezetvédelmi aktivitásomra utal.
Színész, dublőr, aktivista – három válaszodból rögtön három hivatásodra derült fény. Ám a névjegykártyádra még jó néhány titulus kerülhetne…
A titulusok és hangzatos címkék időszámítását éljük, a látványpozicionálásokét, ennek ellenére édesapám mindig azt tanított nekem, hogy egy férfinak egy szóban, maximum egy mondatban meg kell tudni fogalmaznia, mivel foglalkozik.
Esetedben ez minimum egy barokkos körmondat lenne.
Igen, el is gondolkodtam rajta, hogy az én bemutatkozó mondatomat kisregényként kiadatom, bár nem lenne olyan érdekes, mint egy Goethe-, Dickens-, Hemingway- vagy éppen Jókai-mű, de mire a végére érénék, magam sem tudnám már, mivel foglalkozom. Egyszer egy riporter még azt is megkérdezte tőlem, hogy tudom ezt a rengeteg mindent összeegyeztetni a futballkarrieremmel. Azt válaszoltam: végtelen egyszerűen: nincs futballkarrierem. (Nevet.) Egyébként a szüleim hibája, hogy ennyi mindennel foglalkozom, ugyanis minden, amit megmutattak nekem a világból, elkezdett érdekelni. Ez az ára vagy hozadéka a szép gyerekkornak. De azt hiszem, van létjogosultsága napjainkban is reneszánsz emberi létnek – és nem csak azért, mert azt az intenciót kaptuk örökségül, hogy ha boldogulni akarunk, több lábon kell állnunk. Nekem nagy ellenségem az idő – ahogy ez a késésemből is kiderült –, túl sok mindent szeretnék csinálni, ezért örök rohanásban vagyok – és általában mindig magam után. H. G. Wells Az időgépének adaptációjában Morlock azt mondja, a legszörnyűbb kérdés, mi embert kísérthet, „a mi lett volna, ha”. A feltételes mód ezen múlt ideje teljesen szükségtelen eleme a kommunikációnak, hiszen megválaszolhatatlan, és csak atlaszi földgolyó súlyaként nehezedik lelkünkre némely fiktív konklúzió, amihez kilyukadunk. Az ismerőseimtől is rengetegszer hallom: „De lettem volna én is színész”, „a mai eszemmel orvosnak mentem volna”, „máshogy döntöttem volna, nem maradtam volna itthon”, „nem őt választottam volna páromnak”, „nem mentem volna férjhez” és „megannyi mindent máshogy csináltam volna”… Valahogy triviálisnak érezzük, hogy utólag mindig jobb döntést hoznánk, abba bele sem gondolunk, hogy minden akár rosszabbul is alakulhatott volna, és az összes lehetőség közül a legjobbat kaptuk. Inkább bánkódunk, és persze kiemeljük kontextusából a problémát. Könnyebb a saját életünk áldozataivá válni, mindenkit és mindent hibáztatni a sorsunkért, mint elfogadni a tényt: nincs jó vagy rossz döntés, döntés van, és döntenünk pedig kell. És ha szerencsések vagyunk, egy nap megtudjuk, mi lett a döntésünk eredménye. Nem lehet minden a miénk, egy igen valamire nem más, mint nemek tömkelege sok más mindenre. Én nem akarok kompromisszumokat kötni magammal, megyek előre az utamon, amiben hiszek. És amiről hiszem, Isten adta nekem. Szükség van a hitre. A hit a lélek GPS-e.
Nem félsz attól, hogy elaprózod magad így, hogy ennyi mindent csinálsz egyszerre?
Amikor elindultam a különböző utakon – zenélés, kaszkadőrképzés, sportolás, egyetem –, akkor még nem tudtam, melyikkel milyen intenzíven szeretnék foglalkozni, csak minden érdekelt. Annyira nagy ez a világ, benne annyi tudással, és minél többet igyekeztem elsajátítani belőle, annál hülyébbnek éreztem magamat. Szókratész is megmondta: a nem tudás tudása a tudás kezdete. Persze idővel kikristályosodott, hogy mire érdemes fókuszálnom, kirajzolódott az ösvény. Jelenleg a filmezésbe fektetem a legtöbb energiát, de nem biztos, hogy ez mindig így lesz. Ugyanis a kaszkadőrködés vagy egy akciókarakter megformálása nem végezhető a végtelenségig – borzasztóan igénybe veszi a fizikumot. Sokan nem tudják, csak sejtik, rengeteg színész használ különböző teljesítménynövelőket vagy mérgezi magát vegyi anyagokkal, hogy a külseje és a teherbírása ötvenévesen is olyan legyen, mint huszonéves korában volt. Nem divat ma már megöregedni, kiváltképp ebben a vizualitásra igencsak ügyelő szakmában, a külcsín univerzumában. Én szeretnék megöregedni, és igazi aputestű, ősz hajú, ráncos csibész lenni. Ha pedig úgy már nem lesz rám igény, akkor ott igyekszem hasznossá tenni magam, ahol szükség van rám.
A karrierváltást mégis sokan egyfajta bukásként értelmezik.
Szerintem meg a bukásnál kevés motiválóbb dolog van, a győztes sem más, mint egy makacs vesztes. Csak hibázni nem menő egy tökéletesre filterezett virtuális rendszerben.
Te buktál nagyokat?
Naná! A filmekben még fizettek is érte. (Nevet.) Rengeteg próbatétel és bukás volt az életemben. Az egészségügyi állapotomat tekintve különösen, alig van olyan csontom, ami nem törött el, és nem nagyon van olyan szervem, amivel ne lett volna gond.
Akkor nem lehet, hogy veszélytelenebb melót kellene vállalnod, mint a filmes dublőr és kaszkadőr?
Ugyan, engem már az orvosok se féltenek, azt mondják mindig, nyugodtan bízzam rá magam a folyton túlórázó őrangyalaimra. 26 éves koromban volt egy nagyon súlyos szívproblémám, sokáig élet és halál között lebegtem. Miután felgyógyultam, úgy éreztem, kaptam egy második esélyt. Lehetőséget, hogy hasznos legyek, hogy tehessek valamit másokért, a környezetünkért, a világért, a bolygónkért. Így aztán a környezetvédelem és az állatmentés lett a misszióm. Fontosnak tartom a téma népszerűsítését is, a minőségi kommunikációt a Földünk ügyeiről, de még fontosabbnak tartom a tetteket és a hatékonyságot.
Éppen a Föld napján beszélgetünk. Az iskolások ilyenkor szemetet szednek, a tévében ismeretterjesztő filmek mennek, de ez az egy nap édeskevés ahhoz, hogy megmentsük a bolygónkat a klímakatasztrófától. Hogy látod, mivel lehet hatni az emberekre?
Nagyon örülök annak, hogy a fiatalabb generációknak már teljesen természetes a környezettudatosság. Mindenki mást pedig azzal lehet motiválni, hogy minél menőbbé tesszük ezt az életformát. Ma már trendi zöldnek lenni, de azért emlékszem, hogy tíz évvel ezelőtt még pejoratív felhangja is volt olykor, ha valakit a zöld jelzővel illettek. És bár sokan kritizálják a közösségi médiát, az vitathatatlan előnye, hogy bárki hallathatja a hangját – és egyre több az olyan hang, amely a fenntarthatóságot hirdeti. Akinek népesebb követőtábora van, annak szerintem kutya kötelessége jó ügyekre használni az ismertségét.
Az érdeklődési köröd alapján teljesen logikus lett volna, ha környezettudományt vagy színművészetet tanulsz, te mégis az ELTE pszichológia szakán végeztél.
A felsőoktatásra akkoriban úgy tekintettem, mint egy svédasztalra, és szinte mindenbe belekóstoltam. A Corvinus Egyetemen kezdtem a tanulmányaimat, szociológiát, kommunikációt és gazdaságtudományokat hallgattam, innen kerültem az ELTE Bölcsészettudományi Karára, ahol először szabad bölcsészet szakos voltam, majd a pszichológián landoltam. Dolgoztam a Magyar Tudományos Akadémia Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetében is, ahol nagyon izgalmas poszttraumásstressz-kutatásokban vehettem részt. De az egyetemi évek alatt rántott be a filmszakma is, aztán később a Budapest Film Academyn elvégeztem a forgatókönyvíró képzést. Színházi színész sosem szerettem volna lenni, az nem én vagyok, a Színművel ezért nem is próbálkoztam soha. Én egész életemben szuperhős, Jedi-lovag és rocksztár akartam lenni.
Úgy tűnik, az egyik álmod valóra is válik, hiszen nemrég arról cikkeztek, hogy hamarosan szuperhősös képregény készül rólad, a főszereplő pedig a becenevedet, az Ecomant viseli majd.
Az Ecomanben egyesül minden, ami fontos számomra, így jelenleg ez a legnagyobb szívügyem. Mindig is szükségünk volt a mesékre és a hősökre, történetekre, amelyek elfelejtetik velünk a rideg valósággal való szembesülést, amelyek kiemelnek a létezés sokszor egyhangú, unalmas egyszerűségéből. Egy hérosz ugyanakkor reprezentálja is az őt körülvevő társadalmat, és korképet ad az általános emberi lélek aktuális állapotáról. Az Adam West által megformált Batman a hatvanas években fáradhatatlanul ütötte a luftokat a kívül hordott bugyijában, míg Robert Pattinson az idei Batman-filmben egy sokkal inkább depressziós, súlyos traumák feldolgozásával küzdő, szótlan, önjelölt igazságosztó kifestett szemekkel. Vagy emlékezzünk vissza a Christian Bale által megformált sötét lovagra, aki még orvoshoz is járt. Akkoriban olyan hősre volt szükség, most ilyenre. Olyan a kor, amilyen a hőse.
Az én képregénysztorim ott kezdődött, hogy több képregényrajzoló kérdezte meg Instagramon, hogy lerajzolhat-e, mert megihlette a profilom. Megtisztelőnek éreztem már csak megkereséseket is, és elképzelni nem tudtam, mi a jó franc lehetett bennem olyan érdekes, rajzolásra méltó. Fantasztikus képeket kaptam tőlük. Sok ötletelés után, hála a zseniális Cserkuti Dávidnak, megszületett az Ecoman szuperhős képregénykarakter, aki együtt lélegzik a fákkal, beszél az állatok nyelvén, minden erejét az erdőkből és a természetből nyeri, ő a környezet védelmezője. Készítettünk hozzá egy projekttervet, ami megtetszett a Disneynek és a National Geographicnak is. A Disney hatalmas potenciált lát az Ecomanben, és hosszú távon gondolkozik.
Fényes jövő áll előtted, és az Instagram-profilod is elég menő: hol Jason Momoával, hol Cate Blanchette-tel pózolsz. Jól sejtem, ugye, hogy azért a filmezés sem csupa szórakozás?
A színfalak mögött kemény munka folyik, lelket és embert próbáló helyzetekkel megspékelve. Jason Momoának a fotódublőre voltam, akkor helyettesítettem őt, amikor ő nem volt jelen. Általában ahhoz, hogy találkozzunk, előre kell egyeztetnünk – akár egy sörözést is. Nem akarok senkit elriasztani, de aki bekerül a filmvilágba, különösképp a nemzetközibe, annak fontos tudnia, itt mindenki becserélhető, és mindenki egy termék. Hollywoodban csak az marad talpon, aki folyamatosan a legjobb teljesítményt képes nyújtani. Ráadásul napjainkra sokkal többrétű és komplexebb lett egy filmes karakter. Egy jó színésznek nemcsak játékban, de mozgásban vagy épp akcióban is helyt kell tudni állnia.
De környezetvédőnek és állatmentőnek lenni sem olyan szórakoztató mindig, mint ahogy az Insta-képeim alapján tűnhet: a vidrakölyköket simogatni csodálatos érzés, igazi boldogságcunami, a kis denevért szabadon engedni megható és felemelő érzés, de van, mikor illegális állattartók, orvvadászok, állatkínzók halálosan megfenyegetnek vagy fegyvert fognak rám, az más kevésbé szórakoztató. Mindennek van árnyoldala, így a környezetvédelemnek is, de az a sok hálás tekintet képes elfelejtetni a nehéz időket az emberrel. És ahogy David Attenborough mondta: „A földi élet jövője attól függ, hogy képesek vagyunk-e cselekedni.”
Fotó: Czvitkovits Judit
