A férfi, aki bejön nekünk: Brasch Bence

2022. július 11. |

Rovatunkban olyan férfiakkal beszélgetünk, akikre tehetségük, kreativitásuk, szakmai eredményeik kapcsán figyeltünk fel. Kíváncsiak vagyunk, kik vannak a sikerek mögött, mi a történetük, és merre tartanak. Ismerjétek meg közelebbről Brasch Bence színészt.

Mindössze 18 éves volt, amikor a Csillag születik énekeseként országos ismertségre tett szert. Sikeres popkarrierjét azonban 2014-ben teljesen feladta, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen elsajátíthassa annak a szakmának a csínját-bínját, ami mindig is igazán vonzotta. Brasch Bence 2020 óta a Vígszínház társulatának tagja, szerepel többek között a közönségkedvenc A nagy Gatsbyben és A Pál utcai fiúkban is. Színházi szerepei mellett rendezői debütálására készül, szinkronizál és épp egy forgatás köti le minden idejét.

Mit forgatsz?

Egy új sorozatot, ami az RTL Klubon fog menni, de egyelőre többet nem árulhatok el. Nagyon érdekes tapasztalás színészileg, és emellett belekóstolhatok egy számomra teljesen idegen sportágba.

A színházi évad végével akkor neked nem tört ki a nyári szünet. 

Még nem. Pont úgy alakultak a dolgaim, hogy éppen befejeztem a rendezésemet az Átriumban, pihentem fél napot, és már mentem is egy esti edzésre a forgatás miatt, ami azóta minden nap zajlik. Amikor nem forgatok, akkor a szinkronstúdióban vagyok, az interjú után is oda megyek.

Sajnos erről a darabról se lehet még sokkal többet tudni, mint a sorozatról, de legalább a címe már ismert. A Bálnának nemcsak rendezője, hanem szerzője is vagy.

Az egész a 2020-ban bemutatott Isteni vígjáték című produkcióval indult, amelyet Alföldi Robi, Ivanics Tamás, illetve Kovács Máté és Varga Ádám váltva játszik az Átriumban. Volt egy nyers fordítás, azt adaptáltam Ugrai Istvánnal magyar színpadra. Mivel a darab reagál társadalmi problémákra, trendekre, személyekre, és az eredeti szöveg Amerikára íródott, sokat kellett rajta alakítani, hogy itthon is érvényes legyen. Szóval ekkor kezdtem el írni, és a darabot is félig-meddig én rendeztem. Ezután hosszasan keresgéltem azt a művet, amelyet szívesen megrendeznék, de egy olyan se volt, aminél azt éreztem, hogy ezt nekem kell színpadra állítanom. Márpedig az első rendezésednél, főleg, ha nem rendező vagy, nem árt, ha azt érzed. Aztán egy 1979-es folyóiratban találtam egy Görgey-darabot, ami bár rendkívül poros volt, nagyon megragadott a témája. Elkezdtem átdolgozni, de olyannyira átírtam rögtön az első jelenetet, hogy Ugrai István, az Átrium vezetője megkérdezte, hogy miért nem írok egy sajátot? Hát belekezdtem. Az elején még nem tudtam, merre fog kifutni a történet. Eléggé érezhető a darabon az a rengeteg dolog, ami azalatt történt velem, amíg a Bálnát írtam.

A sajtó most nem az Átrium nagyszerű darabjaitól, hanem a sajnálatos anyagi gondjaitól hangos. A páratlan nézői összefogásnak köszönhetően egy hét alatt közel 17 millió forint felajánlás érkezett a színházhoz. Hogyan éltétek meg ti, művészek az elmúlt napokat?

Egyelőre sajnos még nem beszélhetünk erről múlt időben, hiszen még mindig azon dolgozunk, hogy ne zárjon be az Átrium. Fájdalmas belegondolni, hogy egy sikeresen működő színház 2022-ben megszűnhet azért, mert jelen állás szerint nagyon kevés támogatást kap. Olyan keveset, amiből még évadot sem tud hirdetni. Megható és csodálatos az a sok nézői adomány és visszajelzés, amelyet az Átrium kapott a hetekben. Elég konkrét visszacsatolás arra, mennyien szeretnék, hogy továbbra is színházat csináljunk.

És egyébként hogy érezted magad a rendezői székben?

Baromi jól. Szakmailag és emberileg is sokat jelentett nekem ez az alkotói folyamat. Fantasztikus csapat jött össze, és mindenki maximális bizalommal volt a többiek felé. A főpróbahéten ennek ellenére úgy éreztem magam, mint aki hullámvasúton ül: délelőtt az volt bennem, hogy nagyon jó lesz, este meg az, hogy valami nem stimmel, valamit valószínűleg nem csinálok jól. Folyamatosan hullámzott bennem a bizonytalanság érzése, ami valahol érthető is, hiszen nagy felelősség nyomta a vállamat: ez az első rendezésem, ráadásul én is írtam a darabot. A munkabemutató megvolt már, a hivatalos premier szeptemberben lesz.

Elégedett vagy a végeredménnyel?

A munkabemutatón főleg barátok, ismerősök voltak, de nagyon jók a visszajelzések. Az őszi bemutató előtt azért kihúzok és átalakítok majd pár dolgot.

És kaptál olyan visszajelzést, hogy érdemes lenne a jövőben is rendezéssel, írással foglalkoznod?

Sok ilyen érkezett, és már van is egy következő terv a fejemben. Egyelőre még nem kezdtem el megírni, csak jegyzetelgetek.

Nemrég volt egy bemutatód a Vígszínházban is. A Barátom, Harvey című groteszk vígjáték először 1963-ban került a Vígszínház színpadára, akkor Latinovits Zoltán alakította a karakteredet, dr. Sandersont. Volt lehetőséged visszanézni a játét? 

Sajnos nem volt róla felvétel, de nem is az akkori darab újrajátszása volt a cél. Mert lehet, hogy ami akkor működött, azt most nem értékelné a közönség, és azt, ahogy most színpadra vittük a Barátom, Harvey-t, az hatvan évvel ezelőtt nem aratott volna sikert.

A darabban most is több legendás színész játszik, például Rudolf Péter, Kútvölgyi Erzsébet vagy Nagy-Kálózy Eszter. Nem jössz zavarba ezektől a nagy nevektől?

Nagyon tisztelem őket, de amikor munka van, akkor nem azon szorongok, hogy kikkel állok egy színpadon. Amikor dolgozom, az adott szerepemre koncentrálok, hogy az minél jobb lehessen, teljesen felesleges lenne ilyen pluszterheket magamra tenni. És persze a nagyok sem érzékeltetik velem, hogy másképp kellene kezelnem őket, mint bármelyik másik kollégámat. A társulatban mindenki egyenrangú.

Amiatt sem éreztél soha megkülönböztetést, hogy a karriered egy tehetségkutató műsorral indult?

De, ezt folyamatosan érzem.

A mai napig?

Igen, de nem színházi berkeken belül, hanem azon kívül: sokaknak még mindig az énekes csávó vagyok a tévéből. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen is valamelyest éreztem hátrányát annak, hogy énekesként már ismer az ország. Zenés színész osztályba jártam, és ott gátlásosabban énekeltem. Kívülről talán ez nem látszott, de azt éreztem, hogy az előéletem miatt nekem extrán kell teljesítenem.

r hónapja azt nyilatkoztad, hogy sosem érezted komfortosnak a popénekesi karriert.

Valóban nem, csak sokáig nem tudtam megfogalmazni, hogy mi nem stimmel. Zavart, hogy nem tudok annyira részt venni a kreatív részében, és csak sodródom. Nem is láttam benne a perspektívát, és hogy meddig érdekes az, hogy szerelemről énekelek.

Akkor még szinte tini voltál, de nem gondolod azt, hogy a mai fejeddel meg tudnád valósítani azt fajta énekesi karriert, amelyben komfortosan tudnád érezni magad?

De, abszolút! Gondolatban több kezdeményezésem is volt már, csak jelenleg nincs időm a kidolgozásukra. Ha lenne, akkor biztosan egy olyan komplex zenei anyagot csinálnék, ami egy történet köré épül. És ahhoz, hogy ez ne csak egy öncélú önmegvalósítás legyen, jól át kellene gondolni, hogy hogyan, mikor és melyik részével rukkolok elő… Szóval nem hagytam fel végleg az énekléssel, csak most nem érzem a helyét az életemben. Jelenleg sokkal jobban izgat például a rendezés.

A nyári különszámunk, a Marie Claire Mindfulness egyik cikkében a mindfulness és a színészet metszéspontjait kerestük ismert színészekkel. Neked vannak rituáléid forgatás vagy színpadra lépés előtt, amelyek segítenek a tudatos jelenlétben?

Nincsenek. Amikor kikerültem az egyetemről, mindig jóval az előadás kezdete előtt bementem a színházba, tuningoltam magam, fekvőtámaszoztam, végiggondoltam mindent… Aztán rájöttem, hogy nálam nem ez működik: ha jól van megírva a szerep és kellőképpen felkészült vagyok, akkor a színpadra lépés pillanatában sikerül fejben is megérkeznem. Nekem nem kellenek külön eszközök erre. Persze ez nem azt jelenti, hogy úgy esem be az előadásra, nem szeretek sietni, de túl sokat bíbelődni sem.

És az előadás végén is ilyen könnyen és gyorsan leveted magadról a szerepeket?

Szerepfüggő, mert például a Budaörsi Latinovits Színházban játszott A sötétség hatalma című dráma olyan dolgokat mozgat meg bennem, amelyek önkéntelenül is velem maradnak még egy darabig. Ezért mondom, hogy a színészet nem mindig kellemes szakma, hiszen sokszor olyasmiket kell felkaparni magunkban, amiket amúgy baromira nem akarnánk bolygatni. Egy normális ember miért akarna direkt rossz emlékekre gondolni? Nekünk meg csomószor ezt kell tennünk. Ebben a Tolsztoj-darabban élve elásom a saját gyerekemet, és akármilyen tudatosan is játszom, ez mindig megvisel, szeretek utána egy kicsit egyedül lenni.

Szerintem ezért van az, hogy sok színésznek színész a párja, mert egy szakmabeli pontosan érti és érzi ezeket.
Igen, kétségtelenül könnyebb átadni mindezt olyasvalakinek, aki nap mint nap hasonlókat él meg. De egyre inkább azt érzem, hogy ez egy nagyon magányos szakma. Nem tudok minden érzést helyesen elmondani, átadni a barátaimnak vagy a hozzám közel állóknak.

Talán könnyíti a helyzetet, hogy a menyasszonyoddal, Márkus Lucával mindketten a Vígszínház tagjai vagytok.

Eddig csak két darabban játszottunk együtt, Az apában, ahol nincs köztünk párbeszéd és A nagy Gatsbyben, ahol szintén elenyésző. Ha nem is dolgozunk sokat együtt, legalább többet látjuk így egymást. Most például alig találkozunk a forgatás miatt.

Igen, láttam azt az aranyos Insta-posztját, amiben azt írja, hogy amíg te forgatsz, ő a cicátokkal a környékbéli legyeket és galambokat tartja szemmel. Te viszont nem vagy valami aktív a közösségi médiában – ez nem elvárás egy fiatal színésztől?

Jó lenne aktívabbnak lenni, de egyszerűen fizikailag rosszulesik. Többször elhatároztam, hogy minden nap posztolni fogok valamit – mert amúgy bőven lenne miről, csomó érdekes dolgot csinálok –, de képtelen voltam rá. A telefonomban egyébként is alig van fotó, nem vagyok az a mindent megörökítő alkat. Nem tudom, miért.

Talán azért, mert a tinibálvány időszakodban megcsömörlöttél attól, hogy a nyilvánosság előtt éled az életed, és most, amit csak lehet, szeretnél megtartani magadnak.

Meglehet. Úgy vagyok vele, hogy akkoriban nekem már valamelyest megvolt a siker és csillogás, most csak szeretném tenni a dolgom. Nem a hírnév érdekel, hanem az, hogy elismerjenek a szakmámban. Vagy például az, hogy milyen visszhangja lesz az első rendezésemnek.

A kritikákat hogy viseled?

Jól, tényleg jól. Nem feltételezem, hogy minden jó, amit csinálok, és ebből kifolyólag nem vagyok sértődékeny. Szerintem fájdalmasabb sértődékenyen űzni ezt a szakmát, mert jó esetben folyamatosan szembesítenek a hibáiddal vagy hiányosságaiddal azért, hogy jobb lehess, és ezeket bizony muszáj meghallani. Én eléggé szenvedélyesen csinálom a szakmámat, sose veszek egy előadást se félvállról. Nincs annál jobb érzés, mint amikor a több mint ezer fős közönség egyszerre nevet, vagy meghökken valamin. Az az energia, ami akkor létrejön, semmihez sem fogható.

Fotó: Kecskés Kala

Olvass tovább!

A férfi, aki bejön nekünk: Deák Kristóf

A férfi, aki bejön nekünk: Deák Kristóf

Rovatunkban olyan férfiakkal beszélgetünk, akikre tehetségük, kreativitásuk, szakmai eredményeik kapcsán figyeltünk fel. Ismerjétek meg közelebbről Deák Kristóf Oscar-díjas filmrendezőt.

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra