Mitől lett az évad egyik legsikeresebb előadása A legenda háza Londonban és mitől lesz az itt, Budapesten?
Tartalmasan nevettető vígjáték, ami egyedi módon ébreszti fel alapvető emberi bizonytalanságainkat, miközben a társadalmi szerepek és az identitás egyeztetésének problémáival szembesít. Az ember azon tud a legjobban nevetni, amikor saját magával fordítják szembe. Minél kevésbé konkrétan van ez tálalva, minél mélyebb rétegekben okoz felismerést, annál magasabb szintű a humor. Fokozatosan válik élményszerűvé egy gazdag fantáziával létrehozott, inspiráló gondolatvilág. Komoly értéke, hogy nem didaktikus.
Amikor azt hisszük, megértettük a hátterét, a szerző rögtön hozzátesz valamit, ami elbizonytalanítja az álláspontunkat, fenntartva a kételyt és tágítva a gondolkodási horizontot.
A történet egy egykori színésznőről szól, aki harminc éve lakik egy vadregényes szigeten, egy házban – ez a szikár tény az előadás során jelképpé válik és kibontakozik, mélyebb jelentéstartalmat kap ez a mindentől távoli, társas egyedüllét. Ellen (Hernádi Judit) elmenekült, elbújt a világ elől, ahol nem fogadták el őt áldozatnak, ahol nem voltak nyitottak a sérelmére. Most hirtelen jelentkezik egy női történeteket feldolgozó filmgyártó cégnél. Sejthető, hogy a filmes szakmában elismert egykori férjei közül valamelyik valamit elkövetett ellene. Hol együttérzünk Ellennel, hol nem tudjuk eldönteni, hogy az általa előadott különös rémtörténet az amúgy bohókás fantáziájában zajlott, ami felnagyít és torzít, vagy ő valóban egy „metoo” áldozat. Mindehhez egy fiatal lány, Kate (László Lili) szemén keresztül közelítünk – akinek az élete az előadás során egyre több rokonságot mutat mindazzal, ami a színésznőt erre a szigetre juttatta. A mű eredeti címe Lyonesse, ami egy Atlantisz-szerű elsüllyedt világ, és ami a hullámok verte ház körül terül el valahol a tenger fenekén, a mélyben. Odafent pedig két szigetlakó: Ellen és egy őszinte költőnő, Chris (Járó Zsuzsa) – aki különös társas magányban szintén a szigeten él – magukhoz emelnek egy harmadikat, Kate-et. Az empátia, a humor, az egyedi feltárulkozások során megnyílnak egymás előtt és feltárul a múltból a központi történet. A külvilág Sue személyében (Ullmann Mónika) „értékelhető” bizonyítékokat vár Kate-től a tervezett filmhez, illetve a férje, Greg (Schruff Milán) visszavárja mint feleséget és mint a második gyermekét tervező leendő anyát. Kate azonban ráébred saját identitásának elvesztésére és esélyt kap a választásra, melynek innentől a saját és a megismert történet hitelessége szintén a tétje lesz.
Azt mondtad, hogy a ház önmagában is egy szereplő a darabban.
Igen, egy furcsa „lélegző” gazdag jelentéstartalommal bíró környezet, ami az önmegvalósulás kaotikusnak tűnő, valójában zabolátlan terepe. Olyan hely, ami abban a világban, ahonnan a szigeten létező nők elmenekültek, nem megvalósítható. Khell Csörsszel érdekes, installáció jellegű térben gondolkodtunk: mintha egy nagy szélcsengőben vagy álomfogóban lennénk. Valójában egy ezoterikus, furcsa lakás ez. Mint egy erdő, aminek a különféle rétegei mögé lehet kerülni; és amiben el lehet veszni. A szereplők néha el-eltűnnek ebben a mindenfélével teleaggatott térben. Forgószínpad, ami ezúttal nem alul, hanem felül forog. Számomra izgalmas jelmezkérdések vetődnek fel, hiszen a ruhák egy ilyen világban külön is kommunikálnak. Szakács Györgyi rendkívül inspiráló ötletekkel segít ebben.
Vágytál már távoli szigetre?
Erős impulzus, igen. Időszakonként előfordul velem, hogy több ezer kilométerre eljutok, de nem hagyom el, csupán egyik civilizációból a másikba megyek, és nem ilyen jellegű önfelvállalással, mint ami ebben a darabban szerepel. Mondjuk az kicsit hasonló volt, amikor annak idején – lásd Moszkva tér, vagy mint a Kék Pelikán című filmben – nem teljesen legális Interrail jeggyel többször körbeutaztam Európát. Akkor megéltem a szabadságot és a saját magammal való találkozás élményét, kizökkentem megszokott és talán korlátozó szerepeimből, amelyek elől egyébként elmenekültem. Kate, a darabbeli filmes egy látszólagos rendből egy látszólagos káoszba érkezik.
A kékszakállú herceg vára olvasópróbáján
Manapság is gyakran utazol, ha teheted. Izraelben többször is jártál.
Mindenkinek adott valamilyen nehézségi szintűen értelmezendő érzelmi háttere, amivel dolga van. Az enyém eléggé bonyolultra sikeredett, vagy nekem tart hosszabban. Persze ebből kifolyólag az ember tovább marad gyerek, de ugyanakkor sok eszközt igényel ez a folyamat, aminek valószínűleg része ez a kifejezési eszköz, amivel hivatásszerűen foglalkozom. Egy lengyelországi munka kapcsán egy ködös novemberi hajnalban ellátogattam Auschwitzba. Előtte vettem egy memóriakártyát az oswieczimi Tescóban. Miután körbesétáltam az egykori táborban, nem tudtam kijönni, noha több mint hetven éve nyitva van. Ki-be járkáltam a kapun, mert nem éreztem fairnek, hogy én kimehetek, míg sok évvel ezelőtt a családtagjaim ezt nem tehették ezt meg. Ennek az utazásomnak a környékén bementem egy zsinagógába. Ez aránytalanul sokkolóan hatott rám. A történelmi trauma helyére egy több ezer éves hagyomány lépett. Érdeklődni és tanulni kezdtem róla. A második világháború és az azóta eltelt politikai események determinálták, hogy az ember milyen viszonyban legyen ezzel a kérdéssel, én pedig újra meg akartam adni magamnak a döntés lehetőségét, de ehhez meg kell ismernem a vallást is, a nyelvet is. Amúgy is zavart, hogy anélkül találkoztam korábban a témával, hogy a lényegét igazán értettem volna. Sokfajta felfedezendő terepen belül éljük az életünket.
Jézus Krisztus szupersztár próba
Mozaik, Életrevalók, Kékszakállú, Figaro, Ivanov. Ez csak az idei évadban megvalósult rendezéseid. Hogy lehet valaki egyfolytában kreatív?
Ez egy súlyos munkaalkoholizmus, amin persze dolgozom. Ez a mondat önmagában is vicces. Bár inspiráló érzés folyamatosan kemencehőn létezni, de néha azért azt érzem, bent égek. Izgalmas évad volt, azzal indult, hogy írtam egy darabot, és most meg, hogy mindjárt zárjuk, rájövök, hogy még sincs vége, mert ismét bemutató előtt állok. Volt az iskolából egy ideám, hogy évad vége egyenlő iskola vége, de közben ez nem így van, mert nincs megállás és a szezonok egybefolynak.
Mit csinálsz nyáron?
Végül mégsem vállaltam munkát, azzal a céllal, hogy befejezzem a PhD-t, vagy legalább haladjak vele. És nagyon, őszintén remélem, hogy ez vagy sikerül, vagy a nyár valami nyomós pozitív indokkal ezt megakadályozza.
Szabadtéri előbemutató: 2024. június 18., Benczúr kert
Szöveg: Gáti Katalin Teodóra Fotó: Éder Vera
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben is!
