Az újcirkusz műfajmegjelölés a francia nouveau cirque megnevezésből ered. A franciák voltak ugyanis, akik az 1970-es években kezdtek ráunni a cirkusz hagyományos formavilágára, ezért kísérletezni kezdtek a műfaj megújításával. Meghagyták az akrobatikus zsonglőrködést és a bohóctréfát, miközben egyre több táncos és történetmesélő elemet csempésztek az előadásokba. A változatlanul magas színvonalon oktató CNAC (Centre National des Arts du Cirque) falain belül kinevelték a cirkuszművészek fiatal generációit, akik azóta a világ minden táján népszerűsítik korszakváltó törekvéseiket. Az abszolút világhírnevet a kanadai Cirque du Soleil vívta ki az 1980-as években (ők legutóbb februárban vendégszerepeltek Budapesten, a csordultig megtelt MVM Dome-ban). Persze van már hírneves magyar társulatunk is: a Vági Bence vezette Recirquel eddig nyolc saját előadást hozott létre a Müpában. Angolszász területen ugyanez a műfaji keveredés a kortárs cirkusznak (contemporary circus) feleltethető meg, és ebben a ligában igencsak előkelő helyen trónol a 2004-ben Brisbane-ben alapított Circa Contemporary Circus energikus társulata.
A Humans címen futó első fejezetet 2018-ban ugyancsak láthatta a Trafó közönsége. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy a Yaron Lifschitz koreográfus által kinevelt ausztrál csapat sem játékkedvben, sem vakmerőségben, sem fizikai erőnlétben és hajlékonyságban nem ismer határt. A Humans 2.0 emelni szeretné a tétet, de erre tulajdonképpen nincs is már szükség, bőven elég, hogy tartják a toronymagas színvonalat és hogy túlélnek minden egyes szédületes mutatványt estéről estére. Ennek a két ikerelőadásnak a tétje, hogy valami elemi erejűt és nyersen lényegre törőt tárjon elénk az emberi létezésről, az emberi élet egyszerre pehelykönnyű és vasnehéz küzdelméről. Az egytől egyig hibátlan táncosok (összesen tízen kavarognak a színpadon) széles jókedvvel és cinkos összetartozással ugrálnak egymás vállára vagy lökik egymást a mélybe. Úgy vigyáznak egymásra, hogy mindvégig a saját maguk és a többiek épségét kockáztatják, úgy egyensúlyoznak a szakadék szélén, hogy véletlenül sincs rajtuk biztosítókötél. Szépséget és erőt sugároznak. Káprázatosan szemtelenek: az észérvek és a félelemérzet képébe röhögnek. Végül simán meggyőznek minket: csakis így érdemes élni. A gúzsba kötő szorongás, a folytonos agyalás, az óvatoskodó halogatás egyetlen ellenszere, hogy nyitott szemmel beleveted magad az ismeretlenbe. Nem azt mondják, hogy törhetetlen vagy, inkább azt, hogy törd végre össze magad! A feszített tempójú és a feszültséget sokszorosan fokozó előadás legvégén ovációban tör ki a mindaddig néma csendben drukkoló közönség.
A díszletek híján is látványos produkció intenzív hangulatához jelentős mértékben hozzájárult Ori Lichtik hol fenyegetően, hol incselkedve pulzáló zenéje (az ő munkáit hallhattuk már az izraeli LEV és a holland Nederlands Dans Theater fellépésein), valamint a sokszorosan díjazott Paul Jackson csupasz színpadra és testekre érzékdús tájakat projektáló világítása. Ha (újra) kedvet kapnátok ehhez a ritka ausztrál csemegéhez, január elejéig utolérhetitek a társulat legújabb remeklését a berlini Chamäleon Theaterben (itt félévente váltakoznak a bemutatók). A beharangozó szerint ezúttal az állatvilág felől közelítenek és járják be az ösztönlét labirintusát. Az ambíció, a kimunkáltság, az eksztázis marad változatlan.
Fotó: Trafó