A Hideg Pizza utolsó oldalán azt írtad, hogy „nem különösebben vagyok érdekes”. De hát itt ülünk egy interjún, és valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki kíváncsi rád.
Ha ez így van, annak nagyon örülök, de értelemszerűen az a szerencsés, ha mások mondják rám, hogy érdekes vagyok, nem pedig én magamra. Amikor ezt a könyvet írtam, szerettem volna kimondottan személyes hangvételű, baráti beszélgetéseket idéző verseket írni. Ebbe a zárlatba így került egy kis önkritika, és némi provokatív álszerénység is. Én egyébként tényleg nem tartom különösebben érdekesnek magam, de ez mellékes. Azért abban bízom, ha valaki elolvassa ezt a könyvet, nem gondolja majd, hogy unalmas lennék.
A személyes hangvételre való törekvésnek volt köze ahhoz, hogy idén negyvenéves lettél?
Részben biztosan. Nem az volt a cél, hogy áttekintsem és kiértékeljem az életemet, bizonyos értelemben ez a könyv mégis összefoglalja mindazt, amit eddig csináltam. Felelőtlenül fiatalnak érzem magamat annak ellenére, hogy már nem nagyon vagyok az. De nem gondolok összefoglaló hangnemben az életemre. Inkább arról van szó, hogy szakmailag is eljutottam egy olyan pontra, ahol aktuális lett kapcsolódni a korábbi dolgaimhoz. Egyébként pedig csak azt akartam, hogy ha valaki elkezdi olvasni a könyvet, azt érezze, beszél hozzá, és kész.
Egy egész fejezetet szenteltél Japánnak, japán szakra jártál az egyetemen, fordítottál is japán verseket. Mennyire van jelen a japán filozófia az életedben?
Ezt valójában én sem tudom már. A japán kultúra elkerülhetetlenül beszüremkedik azok fejébe, akik sokat foglalkoznak vele. Ennek része egyfajta mentalitás is, bár filozófiának nem nevezném. Viszont nagy hatással volt rám minden, amit tanultam és láttam és olvastam, Kimondottan megszerettem például az egyszerű, jól megmunkált, durvaságukban szép tárgyakat, a csöndes együttléteket, a természetet, amelyek mind megvannak a hagyományos japán kultúrában. Igaz, nem csak ott. De én ehhez kötöm.
Az új verseidet felszabadultabbnak éreztem a korábbi köteteidhez képest. Van ennek köze ahhoz, hogy megalapítottad a saját kiadódat, az Okapi Presst és te határozhattad meg az egész koncepciót?
Egyrészt igen, mert így mindenben az enyém volt a végső döntés. Ezzel nem azt mondom, hogy eddig nem számított a véleményem, hanem hogy most minden, amit kitaláltam, az úgy is lett. A könyv egyik első szövege az Ez a dal arról szól, hogy nem tudok énekelni, aminek a végén az van, hogy abszolút szabadságra vágytam, legalább a versekben. Ez az egész kötet egy szabadságkísérlet. Aminek azért lett egy-két viccesen szélsőséges felvetése.
Például az, hogy mi köze van Jézusnak a dinoszauruszokhoz…
Például igen.
Mi volt a problémád a nagy kiadói rendszerrel?
A nagy könyvkiadói működésnek az a teljesen logikus és egyébként jól átlátható alapja, hogy minél hamarabb összehozzanak egy kiadható kéziratot, ami mehet a nyomdába, polcokra, kész. Engem ez eddig tudott lekötni. Sokkal izgalmasabb most számomra, hogy olyan műalkotásszerű, versekhez kötődő kiadványokat csináljak, amik problémásak, lassúak és nagyon pici példányszámban jelennek meg. Vannak már tervek, címek és ötletek is. Lesznek persze rendes kötetek is – minél jobb szerzőktől –, és olyan könyvek is, amik ritkaságszámba mennek.
Az egyik versedben leírod, hogy ne keressük a szerzőt a versekben, mert nincs ott. Milyen a te írói álarcod? Mennyiben más, mint a civil Simon Márton?
Néha több, néha kevesebb az átfedés, ez folyton változik. Időnként tényleg olyan, mintha én beszélnék, máskor pedig nagyon „megírok” egy-egy verset, teljes fikció az egész. Igyekszem kivonni magam a képből és olyan szövegeket írni, amik bárkinek a szájából működnének. Ebben az említett versben az volt a célom, hogy elbizonytalanítsam az olvasót, pontosan ki beszél és miért, mert nagyon könnyen belefuthatunk leegyszerűsítő olvasatokba, ami viszont nem tesz jót a világnak se, meg nekem se.
A teljes interjút elolvashatod a Marie Claire 2024/7-es lapszámában!
Fotó: Hevesi-Szabó Lujza
