De pont ez az elveszettség, ez a színes-szagos forgatag adta flow élmény az, ami miatt az ember könnyen rátalál itt valamire. Talán egy kicsit önmagára.
Amikor először láttam Roberto Rossellini Viaggio in Italia (magyarul Itáliai utazás) című filmjét, azt éreztem: ez a város nemcsak a film díszlete, hanem a harmadik főszereplő. A házasságuk peremén egyensúlyozó angol pár története valahogy szinte tapinthatóbbá tette a város fülledt levegőjét, a romok halk porát, és a kimondatlan emberi érzések mázsás súlyát.
Roberto Rossellini Itáliai utazás című filmje
Itáliai utazás – egy magányos házasság története
Az Itáliai utazás 1954-ben készült pszichodráma, Roberto Rossellini rendezésében, a főszerepekben Ingrid Bergman és George Sanders. A film egy házaspárt követ, akik Angliából Nápolyba érkeznek, hogy eladják az Alex nagybátyjától frissen örökölt villát. De amint megérkeznek, világossá válik: nemcsak a ház áll üresen, hanem a kapcsolatuk is.
A házasságuk repedezik, a beszélgetéseik üresek, a gesztusaik távolságtartóak. A férfi munkamániás, cinikus, a nő érzékeny és befelé forduló. Már az első jelenetekben hideg, távolságtartó köztük a viszony. A feleség némán vezet, míg a férj szomorkásan bóbiskol az anyósülésen majd a helyi sofőröket kezdi szapulni. Ilyen egy igazi romantikus dél-olasz nyaralás… Ja, nem!
Ahogy telnek a napok, egyre inkább külön utakon fedezik fel a várost – a férj Capri szigetén flörtöl, míg a feleség a történelem romjai közt keres válaszokat – így merülnek egyre mélyebbre saját múltjukban, sebeikben és eltemetett vágyaikban.
Rossellini az 1950-es években a neorealizmusnak hátat fordítva inkább az emberi pszichét helyezte történetei középpontjába. Az Itáliai utazás ezen korszakának egyik leghíresebb alkotása. A film nem a cselekményével sodor magával – hanem a csöndjeivel, a tekintetekkel, a ki nem mondott mondatokkal. És hát kinek ne lennének ki nem mondott mondatai, ki ne tudna szegről-végről azonosulni ezekkel a figurákkal.
Bergman tekintetéből minden kiolvasható: a féltékenység, a kiábrándultság, a a magány, a megsebzettség, a régi szerelmek emléke, a halál közelsége, a kapcsolódni akarás. Rossellini kamerája úgy követi és figyeli meg karaktereit, mint egy útitárs – sokszor autóból, ablaküvegen át, vagy tömegjelenetek alakjai között, mint a híres befejező jelenetben, amikor a pár szó szerint elsodródik a nápolyi tömeggel.
Valóság és fikció határán – Bergman és Rossellini szerelme
A feleség, Katherine karaktere egyszerre zárkózott és rendkívül áttetsző. Egy nő, aki nem tudja, hogyan fejezze ki a szükségleteit, a fájdalmát, a magányát. Ahogy a város katakombáiban barangol, múzeumokat látogat, ókori templomok mélyére ereszkedik, a svéd színésznő alakítása minden egyes pillanatban rezzenékeny és hiteles.
A szerep különösen személyes volt Ingrid Bergman számára. Négy évvel korábbban kezdett viszonyt Rossellinivel, miután látva a Roma, città aperta című filmjét, rajongói levélben kérte fel közös munkára. Az akkori házassága már a semmi peremén egyensúlyozott – ekkorra datálható Robert Capával folytatott viharos románca is – és amint meglátta Rossellini filmjeit, mondhatni elkapta az inspiráció vihara – vagy valami ahhoz hasonló…
Egy szó mint száz, tollat ragadott, és levelet írt az olasz rendező zseninek, benne ezekkel a híres sorokkal:
„Kedves Rossellini úr, most láttam a Róma, nyílt város és a Paisà című filmjeit és nagyon élveztem őket. Ha szüksége lenne egy svéd színésznőre, aki jól beszél angolul, nem felejtette el teljesen a németet, csak alig érthető franciául, és olaszul csupán annyit tud, hogy »ti amo”« – akkor szívesen elmegyek Olaszországba, hogy együtt dolgozzunk.”
Roberto Rosselini és Ingrid Bergman, Nápoly, Olaszország, 1953-ban
Ami ezután következett, az nemcsak film-, de bulvártörténelem is lett. Rossellini akkoriban Marcella De Marchis jelmeztervező férje volt, Bergman pedig egy svéd orvos, Petter Lindström felesége és már egy kislány édesanyja is. Kettejük szerelme tehát eleinte nemcsak hogy forró, de tiltott is volt.
Rossellini annyira biztosra akart menni, hogy amikor Bergman levele megérkezett, megkérte egyik jó barátját, nevezetesen Federico Fellinit, hogy amíg Marcella és ő egy légtérben tartózkodnak, amikor csak lehetséges, ne hagyja őket egyedül. Fellini tehát kvázi békefenntartóként ült a nappaliban, miközben Roberto már Bergman olaszországi érkezését tervezgette – Marcella pedig többnyire dühkitörésektől szenvedett. A biztonság kedvéért Rossellini még színészi szerepeket is adott Fellininek, csak hogy a forgatásokon is ott lehessen velük – nem mintha Federico szeretett volna a kamera előtt szerepelni, de hát egy barát, az barát.
Bergman és Rossellini első közös filmje a Stromboli lett. A forgatás alatt a Casa Rossában (jelenleg az Európai Filmakadémia tulajdona) laktak, és a közös munkájuk hamar szerelemmé vált. A hollywoodi közönség – és főleg a stúdiók – ezt viszont nem nézte jó szemmel. Ingridet szabályosan száműzték Amerikából, az amerikai sajtó és politikusok is támadták (a szenátusban még említést is tettek „erkölcstelenségéről”), így ő úgy döntött, Európában folytatja pályafutását.
Ingrid Bergman férjével, Roberto Rossellinivel és gyermekeikkel, Robertinóval, valamint ikerlányaikkal, Isabellával és Isottával, utóbbiak első születésnapi partiján 1953-ban. Jelen van Renzo Rossellini is.
A kapcsolatból végül három gyerek született: egy fiú, Roberto, valamint az ikerlányok, Isotta és Isabella. (Utóbbi szélesebb körben is ismert: a Blue Velvetben David Lynch múzsájaként, és legutóbb Edward Berger Konklávéjában is szerepelt.) De bármilyen filmbe illő is volt a kezdet, a kapcsolat a ’50-es évek második felére fokozatosan megkopott. Végül 1957-ben eladták római villájukat és elváltak.
És valahol ebben a történetben ott van Katherine is. A filmbéli karakterhez hasonlóan Bergman is egy másik „világba” csöppent, ahol újra kell definiálnia önmagát. Ahol a szerelem egyben választás, megbocsátás és veszteség is volt.
Katherine nyomában, avagy Nápoly ma
Amikor Nápolyban járok, egész biztosan eszembe jut ez a film. Rossellini Nápolya lélegzetelállító. A tenger, a magasztosan tornyosuló Vezúv, a régi házak, a szűk utcák, a vibráló piazzák – mind-mind nagyon is lüktetnek, ma is. Bár a város sokat változott, és gyorsabb, zsúfoltabb lett, az a sajátos, túlvilági szépség, amit Rossellini képei sugároznak, még mindig érezhető – és az utóbbi években, szerencsére, a közbiztonság is javuló tendenciákat mutat.
Nápoly utcái
Az óváros romantikus utcácskái, a Spaccanapoli negyed vagy a San Gennaro katakombák még mindig úgy hatnak, mintha időkapuk lennének. Pompeii romjai pedig – ahol a film egyik legmeghatóbb jelenete is játszódik (no spoilers) – továbbra is olyan erővel bírnak, amit nehéz szavakba önteni.
- Hol járt Alex és Katherine?: Pompeii, a nápolyi archeológiai múzeum, San Gennaro katakombái, a Posillipo negyed, ahol a villa is található és természetesen: Capri. Egy day trip a Grotto Azzurrához, azaz a Kék-barlanghoz? Mesésen hangzik!
- Mit együnk?: Mindenképp próbáljuk ki az utánozhatatlan Margherita pizzát nápolyi stílusban – vékony, puha, és friss paradicsommal. Ne feledkezz meg a sfogliatelláról sem, teszteld a ricottával töltött helyi süteményt – Katherine is megértené, egy kis édesség bármikor segít a vigasztalódásban.
- Mit viseljünk?: Nem kötelező a fekete, vagy a leopárdmintás bundakabát – főhősnőnk ugyan divatos, de nem valami praktikus viseletei a 4000 fokos olasz nyárban! Inkább laza, világos pamutruhák, egy széles karimájú kalap, kényelmes cipő múzeum- és romjáráshoz… meg persze egy legyező is jól jöhet, ha véletlenül drámaian bele kell ájulnunk valakinek a karjaiba a Piazza Bellinin.
Szerző: Endre Dóra Fotó: Getty Images
