Rengeteg családi archív felvételt használsz a filmben. Meg tudod saccolni, hogy összesen hány órányi családi filmen kellett átrágnod magad?
Nehéz megmondani… volt egy rakás felvételünk iskolai előadásokról, farsangokról, amikről azért lehetett sejteni, hogy nem kell olyan tüzetesen végignézni őket – ezekkel együtt biztosan lett volna vagy 30 órányi anyag. De az olyan felvételekből, amikről azt gondoltuk, hogy relevánsak lehetnek a filmhez – családi születésnapok, otthoni életképek, nyaralások – nagyjából talán ötórányi lehetett… Pontos számot nem tudok mondani, de az biztos, hogy sok volt! (Nevet)
Mennyire volt esszenciális a film létrejöttéhez, hogy rendelkezésre álljon egy jó adag családi archív?
Alapvetően nem ebből indultunk ki, de viszonylag hamar beemeltük a koncepcióba a családi felvételek használatát. Korábban, anyukám temetésére már vágtam egy kisfilmet a családi archívokból – itt szembesültem vele, hogy milyen sok anyagunk van, még Super8-asra forgatott nyersanyagot is találtam, amit aztán Bécsbe kellett kiküldenem előhivatni.
Ezután elkészült a diplomafilmem, ami tulajdonképpen egy vizuális gyászterápiás anyag volt édesanyám halála kapcsán, de még ez sem az archívokra épült, csak a végén jöttek be ezek a felvételek. A Szia, Sárit már úgy kezdtem el forgatni, hogy a körülöttem lévő három férfiról szól, és arról, hogyan próbálom segíteni őket, egyengetni az életüket. Aztán a film készítése közben rá kellett jönnöm, hogy ez voltaképpen anyukám szerepe, amit a hiánya után elkezdtem betölteni a családban.
Érdekes adalék ehhez, hogy már anyukám is filmrendező akart lenni – ezért is filmezett minket annyit. Ő még nem igazán kezelte tudatosan ezeket a felvételeket, inkább csak rögzíteni akarta a történéseket, én viszont filmrendezőként elkezdtem gondolkodni rajta, hogyan tudom használni az általa készített anyagokat. Hamar feltűntek a párhuzamok a múltban és a jelenben, az attitűdjeink között, az összefüggések a gyerekkori események és a felnőtt személyiségeink között. Tulajdonképpen ezeknek a vizsgálatát segítik ezek a képek.
Milyen volt gyerekként megélni a kamera állandó jelenlétét?
Mielőtt megnéztem volna ezeket a képeket, nem volt semmilyen markáns emlékem arról, hogy zavart vagy idegesített volna, vagy hogy egyáltalán ennyire erős jelenlét lett volna a mindennapjainkban. Azt hiszem, akkor egészen természetesnek vettük. Utólag aztán találtam olyan felvételeket, amiken kamaszként már látszik, hogy zavar a kamerázás.
Vicces amúgy, hogy valójában nem is volt saját kameránk: anyukám mindig kölcsönkérte őket valakitől, például az egyik tanítványától 2 magyartanárként dolgozott, – aki rendszeresen átjárt kamerázni minket. Ilyenkor persze mindig produkálnunk kellett magunkat, és volt is némi feszültség, ha éppen nem akartunk semmit sem csinálni.
Téged mennyire motivált a saját pályaválasztásodban, hogy ennyire szerves része volt a gyerekkorodnak a filmezés?
Ha felnőtt fejjel visszatekintek a gyerekkoromra, inkább azt látom, hogy anyukám megvalósítatlan ambíciói tereltek a filmezés felé. Úgy érzem, anyukám szakmai szempontból nagyon elégedetlen volt az életével, ezért próbált ösztönözni minket, hogy azokon a területeken helyezkedjünk el, amik mindig is vonzották őt. A filmezésen kívül ez a színház volt, és vicces módon az öcsém végül drámapedagógus lett, szóval tulajdonképpen sikerült beteljesíteni a vágyát.
Mi egyébként Waldorf-iskolába jártunk, ahol nagyon támogatják a művészeti tevékenységeket, de ezen belül a film felé leginkább anyukám terelgetett már egészen a kezdetektől. Aztán érdekes, hogy már 12. osztályban egy dokumentumfilmet adtam le a suliban az éves munkámra – ott kezdett világossá válni, hogy én nem játékfilmekben gondolkozom.
A gyerekkori élmények után milyen volt a kamera másik oldalára kerülni és megtapasztalni milyen akkor, amikor te „tolod a család arcába” a kamerát?
Valószínűleg ez is jól megmutatja, hogy mennyire beleléptem az anyukám szerepébe, és hogy – miközben aggódtam ezekért a férfiakért – ugyanazt csináltam a családommal, amit annak idején anyukám velünk. A forgatások alatt egyébként egyáltalán nem éreztem tolakodónak a jelenlétemet, és azt sem láttam, hogy nagyon sérülékennyé tenném a családomat a kamera által. Úgy láttam, hogy az esetek 80 százalékában kifejezetten élvezik a fiúk a forgatást.
Apukám és az öcsém egyébként már szerepeltek a diplomafilmemben is, szóval már valamennyire edzettek voltak ebben a műfajban. Azért tudom, hogy sokszor csak azért mentek bele a forgatásba, mert már elköteleződtek nekem, és tudták, hogy meg kell csinálnom ezt a filmet. Volt olyan is, hogy nem én vettem őket, de pici stábbal dolgoztunk, és figyeltem arra, hogy a forgatásokon kívül is töltsünk időt együtt velük és a stábbal, hogy tényleg megismerhessék egymást.
Azért voltak érzelmileg nagyon nehéz és intim pillanatok a filmben.
Hát igen, ahogy mondtam, a forgatások alatt nem éreztem ilyesmit, de a vágásnál már annál inkább… (nevet) Még most a premier előtt is vannak bennem szorongások azzal kapcsolatban, hogy minden szereplő fel van-e készülve arra, hogy nagyközönség előtt is megmutassa magát a filmben.
De nyilván látták már a filmet, és az előzetes vetítés után volt rá a lehetőségük, hogy ha bármit túl soknak vagy kellemetlennek éreznek, azt jelezzék. Apukám és öcsém együtt nézték a filmet – apukám csak annyit mondott rá, hogy ő nem igazán tudja, miért lenne ez bárki másnak érdekes, az öcsém pedig megállapította, hogy az ő akkori karaktere „jó negatív” volt. Más hozzáfűznivalójuk nem volt! (Nevet)
Haragonics Zalán a Szia, Sári című dokumentumfilmben
Volt olyan, amire te mondtad vágás közben, hogy ezt azért nem szívesen mutatnád meg a családtagjaidról?
Az unokatestvéremmel volt olyan jelenet amikor részegen fogad minket a lakásában – ami végül bekerült a filmbe, de nagyon sokat gondolkodtunk rajta, hogy etikus-e felhasználnunk, hogy nem teszi-e túlságosan kiszolgáltatottá őt. Aztán úgy éreztük, hogy sokat hozzáad az ő karakteréhez, ha látjuk otthon és a saját közegében is. És az öcsémnek is volt egy olyan hangüzenete – abból az életszakaszból, amikor lelkileg nagyon mélyen volt – amit túlságosan intimnek éreztem, és inkább nem használtam fel.
Kívülről úgy tűnik, hogy filmkészítőként te valamiféle védett pozícióban vagy, miközben a családtagok magánéletét a nézők elé tárod – tudatosan nem akartad megmutatni a saját karakteredet ebben a filmben?
Sokáig szerettem volna, ha magamat is ki tudom tenni ebben a filmben, ha én is meg tudom mutatni a saját problémáimat, érzékenységeimet. A folyamat elején volt is egy olyan vágat, amibe bekerült az én szakításom is – volt például egy jelenet, ahol magamat vettem, ahogy ott zokogok. Akkor még az lett volna a film egyik fókuszpontja, hogy nem igazán tudom élni a saját életemet, mert folyton a körülöttem lévő férfiak sorsának egyengetésével vagyok elfoglalva.
Aztán idővel úgy éreztem, hogy ez a személyesség könnyen öncélúvá válhat a nézők szemében. Kicsit feleslegesnek, hamisnak éreztem, ahogy nézzük a zokogó filmrendezőt a szakítása után, miközben ez nem is annyira érdekes az egész sztori szempontjából.
Egyébként én is sokat gondolkodtam azon, hogy mennyire „fair”, ha a családomat így kiszolgáltatom, miközben én rendezőként kényelmesen megbújhatok a háttérben. De azért azt érzem, a film azt is őszintén megmutatja, hogy hányszor nem vagyok jó fej a saját családtagjaimmal szemben. Lehet, hogy nem abból fakad a filmbeli sérülékenységem, hogy tematizálódnak a saját magánéleti problémáim, de közben olyan oldalaim tárulnak fel, amik egyáltalán nem feltétlenül szimpatikusak. Bízom benne, hogy ez is egyfajta felvállalás.
A családdal való forgatás közben hogy érezted, mennyire tudtál a rokoni és mennyire a filmrendezői szerepedben jelen lenni?
Mindig arra törekedtem, hogy elsősorban családtagként legyek jelen. Ehhez fontos volt, hogy ezek az alkalmak ne csak a forgatásról szóljanak, hanem arról, hogy valóban időt töltsünk együtt.
Amikor nem én kezeltem a kamerát és nagyjából tudtam, hogy milyen témákra, helyzetekre lehet számítani, akkor mindig elmondtam az operatőröknek, hogy kábé milyen beállításokat, képeket szeretnék látni.
Ez aztán végül vagy sikerült vagy nem, de azért olyat nem csináltam, hogy egyszer csak kilépek a beszélgetésből azért, hogy átrakjuk a kamerát.
A rendező, Haragonics Sára és édesapja a Szia, Sári című dokumentumfilmben
De olyan azért volt, hogy ott motoszkált a fejedben a filmrendező éned, aki magában megörült, ha úgy alakul a beszélgetés, hogy valami izgalmasat vagy fontosat ad hozzá a filmhez? Esetleg próbáltad direkt úgy terelni a beszélgetést, hogy szolgálja a filmet?
Ilyesmi volt. Olyan is előfordult, hogy tartogattam valamilyen információt a következő forgatási helyzetig, mert tudtam, hogy valószínűleg erős lesz a reakciójuk. Amikor az unokatesóm nem jelent meg a közös bográcsozáson, akkor például azt hiszem, megvártam a telefonhívással, amíg forog a kamera – de nagyjából ennyi volt benne a mesterséges manipuláció.
Most hogy látod, változtatott ez a film az akkori családi dinamikákon?
Sok minden változott azóta, de azt nehéz megmondani, hogy mindez az időnek, vagy a filmnek köszönhető-e. Leginkább az öcsémmel való kapcsolatom alakult át: akkoriban nagyon aggódtam érte, féltettem őt, és ezért kicsit rá is telepedtem. Az biztos, hogy nekem nagyon sokat segített a film abban, hogy ezt átlássam és változtatni tudjak rajta. Felismertem és megértettem, hogy egy pontig lehet persze támogatni egy családtagot, de nem lehet minden problémát megoldani helyette… Sőt, ha meg akarjuk oldani a problémáit helyette, azzal csak azt üzenjük neki, hogy nem bízunk meg benne. Most egy sokkal kiegyensúlyozottabb testvéri viszonyunk van, és az öcsém is sokkal inkább ki tudta alakítani a saját életét.
Neked terápiás folyamat volt a filmforgatás?
Inkább a vágás. Az nagyon. Hosszú folyamat volt , útközben volt egy személyi váltás is, és ott nagyon intenzíven megéltem ezeket a helyzeteket és sokkal élesebben megláttam magamat és a családomat kívülről. Van egy archív felvétel, ahol lecseszem a testvéremet, hogy nem elég vagány gyerek… iszonyú kegyetlen. Ezt folyamatosan újra és újra végig kellett néznem a vágás során… borzalmas volt.
Egy másik jelenetben arról magyaráztam neki, hogy össze kell szednie magát és saját albérletbe kell mennie, mert hogy ez mennyire fontos. Amikor ezt a jelenetet néztem a vágószobában, akkor megfogalmazódott bennem, hogy ezt többet nem szeretném vele megtenni.
Bár a filmed nagyon személyes, jól megmutatja azt is, hogy a kelet-európai társadalmakban milyen magától értetődően a nők vállalják a gondoskodási feladatokat az érzelmi munkát egy család összetartásában.
Igen, ez a szempont először főleg nemzetközi workshopokon merült fel és sok pitch fórumon ki is domborodott. Egyébként ezen keresztül is sokan kapcsolódhatnak a filmhez – valószínűleg sokan láttak hasonló dinamikákat a saját családjukban.
Érdekes egyébként ebben a helyzetben, hogy persze a társadalom kényszeríti rá a nőkre ezt a szerepet, de mi pedig sokszor túlságosan automatikusan, mindenféle kérdés nélkül magunkra vesszük. Nekem ez a film rámutatott, hogy mi magunk is megkérdőjelezhetjük ezt a szerepet – persze akkor el kell fogadni, hogy a körülöttünk lévő férfiak nem feltétlenül úgy élik az életüket, ahogyan mi jónak látnánk.
Van már következő filmterv a fejedben?
Még semmi konkrét. Sokáig gondolkodtam egy párkapcsolati témájú filmen, ami kifejezetten arra fókuszálna, hogy miért ennyire elcseszettek a mai párkapcsolatok és hogy miért olyan nehéz manapság párt találni. Ez persze akkor született meg a fejemben, amikor még én is szingli voltam, és érzem, hogy amióta stabil párkapcsolatban vagyok, egy picit eltávolodtam ettől az ötlettől. De továbbra is fontosnak tartom a témát, és persze látom magam körül, hogy mennyire sok ember érintett, akik biztosan rezonálnának vele.
Fotó: Szia, Sári (Campfilm)
