Március 28-án a zenekar 35. születésnapja alkalmából jubileumi koncertet ad az MVM Dome-ban. Az elmúlt időszak változásai, az új korszak kezdete és a zenekari dinamika alakulása kapcsán beszélgettünk a Quimby tagjaival pályáról, újrakezdésekről, alkotói energiákról, valamint arról, hogyan lehet egy ikonikus zenekar múltját tiszteletben tartva mégis megújulni.
Jövőre 35 éves lesz a zenekar. Hogyan készültök erre a jubileumra?
Dódi: Én mostanában inkább a saját születésnapom közeledtét érzem, hiszen lassan 68 éves leszek. Ez már önmagában is olyan pont, ahol az ember végiggondolja, mi minden történt vele eddig, és hogyan vezetett idáig az út. A 35 év számomra inkább lelki készülődést jelent: visszatekintést, emlékezést, összegezést. Hogy hogyan áll össze ennyi évnyi zenélés, barátság, küzdelem és öröm egyetlen életművé.
Tibi: A jubileumi koncert technikai és szakmai előkészületei még csak most kezdődnek. A valódi munka majd februárban–márciusban indul el, amikor már konkrétan elkezdjük összerakni a műsort, a dalokat, a dramaturgiát. Most leginkább azt nézzük át, mi minden született az elmúlt három és fél évtizedben, melyek azok a számok és élmények, amelyek igazán reprezentálják a zenekar útját. Maga a felkészülés sokkal inkább egy építkezési folyamat lesz, mint egy egyszerű próbafolyamat.
Líviusz: A látványos, nagy díszletű koncertek után most valahogy mindannyian arra vágyunk, hogy visszamenjünk a gyökerekhez. Egy sallangmentes, őszinte, erős rock’n’roll bulit szeretnénk csinálni – olyat, ahol nem vendégekre, nem extrákra építünk, hanem arra a nyers energiára, ami a kezdetekben jellemzett minket. Mintha újra a magot keresnénk: azt a pontot, ahol a Quimby elindult.
Hogyan emlékeztek vissza a kezdetekre?
Szilárd: Amikor ’95-ben bekerültem a zenekarba, olyan világot ismertem meg, amely teljesen más volt, mint amit addig láttam. A Tilos az Á például számomra hihetetlenül idegen terep volt, de jó értelemben. Egy olyan közeg, ahol a szabadság nem csak szó volt, hanem életérzés. A zenekar tagjai nem foglalkoztak azzal, hogy mások szerint mit kellene csinálni, vagy hogyan kellene működni. Teljes meggyőződéssel és ösztönnel zenéltünk. Nekem ez a teljes szabadságkapunyitás volt: egy hatalmas svung, ami azóta is meghatároz.
Tibi: Sziszi valóban kimaradt a hőskorszakból, amikor még szó szerint mindent mi csináltunk: plakátoztunk, szerveztünk, pakoltunk. A körülmények sokszor borzalmasak voltak. Volt olyan, hogy ablak nélküli kisbuszban utaztunk, és bejött a kipufogógáz. Vagy Fefe anyukájának Trabant kombijába kellett bepréselnünk az egész felszerelést, szó szerint a fizika határait feszegetve. Ezek szürreális jelenetek voltak – de olyanok, amelyek rengeteget tettek hozzá ahhoz, hogy megtartsuk a lelkesedést és az akarást.
Akkoriban sejtettétek, hogy idáig fogtok eljutni?
Tibi: Egyáltalán nem. A nagy álmunk tényleg az volt, hogy egyszer egy 150–200 fős klubot megtöltsünk. Ennyi. Az, hogy ma ezerfős, több ezres helyeken játszunk, teljesen irreálisnak tűnt volna a kilencvenes évek közepén. Mi mindenkor ugyanazzal a tűzzel játszottunk, akár 40 embernek, akár 400-nak.
Szilárd: Az első ezerfős koncert… az egy korszakhatár volt. Olyan élmény, amit nem lehet elfelejteni. Akkor éreztem először igazán, hogy ez nem csak hobbi vagy underground mozgolódás, hanem valami sokkal nagyobb.
Dódi: Nekem ez az egész életmentő volt. Amikor csatlakoztam, előtte gyakorlatilag széthullott körülöttem minden. Zenésztársaim kihullottak, eltűntek. Én úgy kerültem a Quimbybe, hogy itt tétje volt mindennek: az életem tétje. Ez a tét azóta is bennem van.
A „szélmalomharc” gyakran előkerül nálatok. Mit jelent ez pontosan?
Szilárd: Számomra azt az állapotot jelenti, amikor egyszerre vagy tele reménnyel és kilátástalansággal. Amikor valamit nagyon akarsz, de a körülmények makacsul ellened dolgoznak. A zenekar története tele van ilyen helyzetekkel, amikor valahogy mégis átjutottunk a nehézségeken. A szélmalomharc számunkra nem tragédia, hanem állapot: a tenni akarás állapota.
Tibi: A Don Quijote-hasonlat pontosan passzol ránk. Mert igen, volt olyan, hogy teljesen értelmetlen dolgokkal harcoltunk, mégis mentünk előre. És ez nem butaság vagy naivitás volt, hanem valami belső meggyőződés, hogy amit csinálunk, annak helye van a világban. A szélmalomharc ezért nálunk inkább egy mitikus vállalás.
Líviusz: A művészet mindig ad az embernek egy kis hősiességet, egyfajta klasszikus romantikát. Mindannyiunkban ott él ez az idealizált hős, aki visszanyúl egy letűnt világba, ahol még tisztábbnak tűnt minden. A színpad is ilyen: egy olyan tér, ahol az energiaáramlás hirtelen letisztul, és a valóság zajától elszakadva valami mélyebb kapcsolódás jön létre. Ott nincs szélmalomharc, csak áramlás.
Van még lámpaláz?
Dódi: Igen, és nagyon örülök neki. Ez nem az a fajta lámpaláz, amitől megbénul az ember, inkább egy mély, zsigeri érzés, ami időnként szinte gyerekkori emlékekből tör fel. Olyan feszültség, amitől néha még levegőt is nehéz venni a hangszerbe fújás előtt. De ez tart életben. Ha eltűnne, az azt jelentené, hogy valami lényeges is eltűnt.
Több generáció nőtt fel veletek. Hogyan látjátok a közönség változását?
Tibi: A közönség folyamatosan változik, és ezzel együtt változik az is, ahogy a dalainkat befogadják. Egy húszéves mást hall ki ugyanabból a dalból, mint egy negyvenéves, és mi is mást adunk hozzá, mint húsz éve. A szövegeink és a zenénk rétegei épp ettől működnek: mindenki a saját élethelyzete alapján talál bennük valamit.
M. Ferenc: Az a generáció, amelyik velünk nőtt fel, ma már a gyerekeit is hozza a koncertre. Ez nagyon megható. A mai tizenévesek pedig teljesen másképp kapcsolódnak, gyorsabban, kevésbé szavakon keresztül –, de mégis működik velük is valami, valahogy megtalálnak minket.
G. Ferenc: Meglepődtem, amikor láttam, hogy 18–20 évesek is jönnek nagy számban. Nem is értettem, hogy mi fogja meg őket. Nem nagyon beszélnek róla, egyszerűen csak ott vannak és élvezik. Aztán hazamennek, én meg otthon papucsban teázva próbálom feldolgozni, hogy nekik ez mit jelenthet.
Cél volt valaha a külföldi áttörés?
M. Ferenc: Hát… volt benne némi szélmalomharc-érzés. Gondolkodtunk rajta, kóstolgattuk, de nem ez volt a fő cél.
Tibi: Az angol nyelv eszköz volt, nem cél. Külföldön sokszor mondták: a magyar nyelv olyan, mint egy varázsnyelv: nem értik, de érzik. A zenében pedig ez sokszor többet számít, mint a konkrét szöveg.
Hogyan álltok a közösségi médiához?
Líviusz: Van szakember, aki segít a jelenlétünkkel, de mindannyian teljesen máshogy viszonyulunk a social médiához. Én például azt érzem, túl sok időt venne el az életemből ahhoz, hogy igazán jól csináljam. Több valódi élményre, több személyes hatásra van szükségem.
Tibi: Tudatosan keveset használom, de tény, hogy rengeteg jó dologhoz hozzá lehet férni az interneten. Csak nagyon kell figyelni, nehogy beszippantson.
Dódi: Én trombitaspecialista csatornákat nézek rengeteget. Autodidakta vagyok, és imádom, hogy olyan emberek magyarázzák el a technikákat, akik tényleg értenek hozzá.
Meddig szeretnétek zenélni?
G. Ferenc: Amíg le nem fordulok a székről.
Tibi: Azért majd szólunk egymásnak, ha kínos lesz. Barátok vagyunk, ez a dolgunk is.
Szilárd: Ezt nem lehet tervezni. Amíg van belső közlésvágy és tűz, addig érdemes csinálni. A többit rábízzuk az életre.
Vannak még nagy célok, mérföldkövek?
Líviusz: Wembley. Ez már a kezdetektől poénszinten tartja magát, de ki tudja…
Szilárd: Ahogy telik az idő, a mérföldkövek is kisebbek lesznek. Én annak is örülök, ha egy év végén azt mondhatjuk: „Ez jó volt, ezt megcsináltuk.”
Tibi: Most már a belső élmény fontosabb, mint a külső taps vagy a státusz. Rengeteg mindent elértünk már. Most az számít, hogy amit átadunk, az igaz legyen.
M. Ferenc: Nemrég gondoltam arra: mi lenne, ha egymás után három MVM Dome-koncertet adnánk, és a harmadik ingyen lenne? Csak úgy. Érdekes lenne látni, mi történik.
Várhatók új dalok?
Szilárd: Mindig lehet új dalokra számítani, de ezt nem lehet erőltetni. A kreatív folyamat olyan, mint az időjárás: akkor történik meg, amikor meg kell történnie.
Líviusz: Vannak kész dalszövegek, vannak zenei ötletek, és vannak olyan ötletek, amelyek még félkészek. A kettőt néha csak össze kell illeszteni, máskor hónapokig érnek magukban.
Tibi: Most is született két olyan ötlet, amelyek új irányokat nyitnak. Olyan típusú dalok, amilyenek eddig nem voltak tőlünk. És ez mindig jó jel.
Fotó: Szalontai Zoltán
