Írhatnám, hogy fáradt vagyok, hogy egyre kevésbé bírom. Estére teljesen kikészülök, még akkor is, ha közben tudom, elvégeztem a napi feladatom.
Írhatnám, hogy szorongok, mert öregszem, pár éve még meg sem kottyant a kapkodás, a munka hősének érezhettem magam, igazi zsonglőrnek, aki minden másodpercet jól kihasznál. Ma már kikészülök egy-egy ilyen menet után. Viszem a gyerekeket orvoshoz, előtte még gyorsan leadok egy cikket, megszervezek másnapra egy találkát, beszélek a könyvelővel, kiviszem a szemetet, elmosogatok, aztán megfürdök, hajat mosok, mégis kinézzek valahogy. Bár az utóbbi időben ez is egyre kevésbé érdekel, lóg rajtam a kabát, a táska, a gyerekek, a lényeg, hogy eggyel kevesebb feladat legyen azon a bizonyos listán. Futok a saját megkönnyebbülésem után, hogy végre hátra dőlhessek azzal az érzéssel, nincs semmi, amivel másnak vagy saját magamnak tartozom. Közben tudom, mindez illúzió, mert másnapra újabb és újabb feladat kerül erre a soha véget nem érő lajstromra.
Írhatnám, hogy elegem van, hogy így nem lehet, mert az ember ettől előbb-utóbb kiég, nem tud semminek örülni, csak feladatmegoldás lesz az egész. Csak azt várom, legyek végre túl rajta, mert ott van bennem a feszültség, hogy még annyi, de annyi minden van, ami nyomaszt, pláne így karácsony előtt. Nem elég a munka, a család hétköznapi ügyei, még itt ez a nyavalyás ünnep is, ami most tényleg nem hiányzott.
Írhatnám, hogy sosincs időm magamra, mert sokszor tényleg így van. A hétvégék főként a gyerekekről szólnak, ebédfőzés, különóra, gyerekzsúr, vendégeket várunk, esetleg elmegyünk egy családi programra. Közben alkalmazkodni kell a kicsihez is, aki még csak most múlt egyéves, rohanni kell az alvásidő miatt, hogy ő se legyen fáradt. És egész nap csak azt várom, mikor jutok végre önmagamhoz, mikor vehetek a kezembe egy könyvet, vagy vonulhatok vissza dolgozni, vasárnap este már azt kívánom, legyen végre hétfő, hogy figyelhessek a saját dolgaimra is.
Aztán pár hete összefutottam egy ismerősömmel, aki nemrég lett ötvenéves. Elmesélte, hogy amióta elment a fia külföldre tanulni, teljesen egyedül maradt. „Most jöttem rá, mennyire hiányzik, ami eddig nyűg volt”, mondta. „Be kellett osztani az időmet, kapkodtam ide-oda, hogy minden helyzetben meg tudjak felelni. Nem is értem, annak idején miért nem tudtam ennek örülni”, tette hozzá és felsóhajtott.
Sokat gondolok rá azóta is. Mosolyogni próbált, tudta, nem hagyhatja el magát, mert attól csak még rosszabb lesz, de a szeme másról árulkodott. És ekkor eldöntöttem, inkább azt írom, hogy mindez, ahogy van, egészen jó. Igaz, hogy nem jut semmire elég idő, jó lenne kicsit lassítani, mert minden pillanat ki van centizve, és ez sokszor baromi fárasztó, de ez is hozzátartozik ahhoz, ami én vagyok. Szeretek minden lyukas percbe beiktatni még egy programot. Mindig van száz ötletem, mit szeretnék kipróbálni, megosztani másokkal, vagy épp a világban felfedezni.
Egyik este elővettem a naptáramat, hogy megnézzem, mi mindent csináltam az elmúlt három hónapban. Rájöttem, nem csoda, hogy fáradt vagyok, annyi minden fért bele ebbe az időszakba. Büszkeséggel és örömmel töltött el a lista. De vajon miért nem tudtam legalább egy részét élvezni az adott pillanatban? Miért hagyjuk, hogy elszálljanak az évek, anélkül, hogy örülnénk annak, ami van?
Másnap reggel az egyéves kislányom felmászott az ágyunkra, és önfeledten belevetette magát a párnánkba. Anya- és apaszagot érzett, elégedetten felnevetett, és rugdosni kezdett a lábával. Akkor is épp szorongtam valami miatt, amit nem intéztem el, de még így is rácsodálkoztam ennek a pici gyereknek az örömére. Elképzeltem, milyen lesz az idei ünnep, amikor kint tombol majd a hideg, mi pedig itt bent a melegben készülünk a karácsonyra.
Igen, talán fáradt leszek, talán a hátam közepébe sem kívánom az egészet, amikor sietni kell, hogy mindennel készen legyek. Be kell szerezni még pár dolgot a vacsorához, mert hiába vásárolok előre, valami mindig lemarad a listáról.
Szeretem, ha ilyenkor a férjem mackóban lemegy a zöldségeshez, majd tízszer annyi holmival tér vissza, mint amennyit kellett volna hoznia. A narancs egy kicsit puhább a kelleténél, a körte meg zöldebb, de mégis itt van.
Szeretem, hogy a gyerekek letelepednek a kanapéra karácsonyi mesét nézni, én pedig kint főzök a konyhában. Közben zúg majd a fejem felett az elszívó, én meg szitkozódom, hogy ki az az őrült, aki kitalálta az indukciós főzőlapot, amelyet még mindig nem tudok rendesen használni. Folyton kikapcsol, ha elmozdítom rajta a lábosokat.
„Megnézted már a használati utasítást”, kérdezi majd ekkor a férjem, ki tudja hányadszor, mert amióta négy hónapja megvettük a tűzhelyet, még nem volt időm a papírokat elővenni. (És igazság szerint fogalmam sincs, hova tettem őket.)
Talán a két ünnep között jut pár perc erre is. De most más van elől a listán, ami ennél sokkal fontosabb.
Szeretném legalább karácsonykor élvezni ezt a kavalkádot, amelyet hol nyögve, hol szitkozódva, hol viszont örömmel és szeretettel teremtettem meg a saját magam számára.
Hidas Judit
