2018. október 10. | Czank Lívia

“Azt, ami történt velem soha nem fogom tudni feldolgozni”

Pávó Réka élete egy évvel ezelőtt gyökeresen megváltozott. Egy vizsgálat során kiderült, leukémiás. Az elmúlt hónapok gyötrelmes küzdelmei mellett úgy döntött, blogban fogja elmesélni a történetét. Az eddig is népszerű oldal most még nagyobb publicitást nyert, amikor kiderült, több ezer jelentkező közül Réka nyerte meg a Huawei és a National Geographic közös fotópályázatát. A győztes fotó hátteréről és betegségének testi-lelki feldolgozásáról is beszélgettünk.

Emlékszel az első élményeidre, amelyek a fotózással voltak összefüggésben? 

16 éves voltam, maximum 17, amikor először adtak a kezembe kipróbálásra egy komoly tükörreflexes fényképezőgépet. Már akkor folyamatosan emberek arcát fotóztam és elvarázsolt az a világ, amit a lencsén keresztül láthattam és tapasztalhattam. Hobbiként indult, végül szerelemmé nőtte ki magát a dolog.

Bele kóstolsz egyes témákba vagy van olyan, ami különösen közel áll a szívedhez?  

Bele kóstoltam több témába is, de a végén mindig az emberábrázolásnál kötöttem ki.  Nagyon szeretem látni és láttatni az embereket a gépemen keresztül. Sajnos a betegségem alatt eléggé leszűkültek a lehetőségeim, azonban korábban sok-sok arcot örökíthettem meg a környezetemben.  A portrékat szeretem a legjobban. Fantasztikus dolog olyan embereket fotózni, akikről még életükben nem készült jó kép, – elmondásuk alapján –, s végül megmutatod nekik a végeredmény, ami pici mosolyt csal az arcukra, vagy erőt ad nekik ahhoz, hogy jobban érezzék magukat a saját testükben, na az fantasztikus érzés. Úgy gondolom egy jó fotós, képes mindenkiből kihozni a legjobbat.

Olvastam valamelyik interjúban, amely veled készült, hogy az Operaházban dolgozol. Milyen területen?

A főigazgató-helyettesi titkárságon vagyok/voltam igazgatói asszisztens. Tehát abszolút adminisztratív területen mozogtam. Rendszerint feltették nekem a kérdést a kollégák, hogy mégis egy ilyen kreatív ember mint én, mit keres a száraz irodai munka világában? A válasz: nem tudom. Talán nem voltam elég bátor belevágni, féltem otthagyni a biztosat a bizonytalan új világért. Az emberek többsége (köztük egykor én is) nem változtat magától a helyzetén, csak egy bizonyos külső nyomás vagy tragédia hatására.

Egy évvel ezelőtt tudtad meg, hogy leukémiás vagy. Hiába is próbálná bárki megérteni, mi mehetett végbe benned az elmúlt hosszú hónapokban, úgy gondolom, ezt képtelenség átérezni. Te mégis tettél rá egy próbát egy blogon keresztül, hogy elmeséld a történetedet. Le tudnád nekem írni azokat a folyamatokat, amelyek végbe mentek benned az elmúlt egy év alatt? Értem én ezt most arra, hogy az első sokkhatás és a bátorságot, erőt sugárzó blog között feltételezem volt egy átmeneti időszakod, amíg próbáltad megemészteni a történteket.

Ez pontosan így van, ahogyan mondod. Az ember elképzelni tudja, megélni és átérezni nem.  A diagnózistól számítva nagyjából két, három hónap kellett ahhoz, hogy elhatározzam, muszáj lesz talpra állnom és újrakezdenem mindent, másképpen. Persze a blogot már rögtön a betegség első hetében elkezdtem írni, de ezek az irományaim még tele voltak haraggal, méreggel a világ és Isten iránt. A leukémiáról tudni kell, hogy ez nem olyan mint a többi daganatos betegség. Itt nem heti egyszer kétszer kell otthonról bejárni kemoterápiára, sugárra majd haza, később mondjuk műtét, hanem a vérképező betegségek esetén hetekig, hónapokig kötelező jelleggel és bezárva a kórteremben éltem 0-24 órás megfigyelés alatt. Nekem is és hozzátartozóimnak is maszkot kellett viselniük, akárhányszor jöttek látogatni engem. Nincs puszi, sem testi kontaktus. A kórházhoz tartozik egy gyönyörű kert is, mégsem sétálhattam mindig. Egyrészt mert borzalmas fájdalmaim voltak a kemoterápia miatt, másrészt a citosztatikumok annyira roncsolják a vérképet, hogy a fertőzésveszély miatt napokig még a folyosóig sem merészkedhettem ki. A blog ötlete pedig onnan jött, hogy igenis szembe megyek minden elvárással és világgá fogom kürtölni a küzdelmemet, jópofa és szellemes képekkel illusztrálva a kálváriámat. Bízom benne, hogy sok száz embernek tudok vele segíteni. Egy fontos üzenete van a blogomnak: életigenlés.

Azt, ami történt velem soha nem fogom tudni feldolgozni, maximum idővel halványodni fog az emléke. Leginkább az volt iszonyatos érzés, ami lelkileg tönkretett, hogy nem otthonról járhattam a kezelésekre, mint azt minden rákos filmben mutatják. Bezárva, a négy fal között, rémálmokkal gyötrődve, elszakítva a családomtól, barátaimtól, a vörös négylábúmtól szenvedtem. Nincs szó arra, mennyire pokol volt minden egyes nap, minden egyes másodperc is. A kórház amúgy sem egy motiváló légkör, sajnos. De nem aggódom, tele vagy tervekkel a jövőmet illetően, és néha annyira lelkes vagyok, hogy szinte már aludni sem tudok az izgatottságtól. Alig várom, hogy fotósként sok ezer izgalmas arcot örökíthessek meg a magam kreatív stílusában. Bízom benne lesz rám igény.

A bejegyzéseid hosszabb lélegzetvételű írások, és gondolom, nem én vagyok az első, aki azt ‘mondja’ neked, hogy nehéz olvasmány. Mikor szoktál leülni írni? Bármikor meg tudod fogalmazni ezeket az írásokat, vagy valaminek a konkrét hatására kezdesz fogalmazni? 

Soha nem írtam a blog előtt. Állítom most sem tudok írni. Azt szögezzük le, hogy senki sem szeret beteg vagy nyomorék emberekről olvasni, mert ezek mind szomorú dolgok. Látsz te valami szomorút a blogomban? Mert én nem, na jó a címe esetleg borongósabb. Szinte bárhol és bármilyen helyzetben tudok írni. Nem kötöm témához, sem napszakhoz. Ha jön az ihlet, leülök, megírom és mehet az oldalra. A fotókon sem görcsölök napokig, jön az ihlet 20 perc és kész az anyag. Erő kellett ahhoz is, hogy pozitív dolgokat írjak, és ne a fájdalmaimat öntsem papírra. A világ legegyszerűbb dolga lett volna írni a kínjaimról, kezeléseimről, de én mégis úgy gondolom, ütősebb egy humoros blogot írni vidám képekkel, mert arra sokkal többen fogják felkapni a fejüket, és többen is szánják rá magukat, hogy beleolvassanak egy-egy bejegyzésembe. Bízom benne, ha sokan olvassák a nyomoromat, rájönnek, nincs is olyan nagy baj az ő életükben. Hozzáteszem, az én legnagyobb tanítóm egy 8 éves kisfiú, Erdélyi Rolika. Érdemes utána olvasni, nagy harcos ez a kis legény, és remélem a jövőben lesz vele lehetőségem személyesen is találkozni. Őrületes energiák mozognak benne és az embernek leesik az álla, milyen bölcs ez a kisgyerek 8 évesen. Néha szégyellem mennyire hülye vagyok felnőtt létemre. Nem mellesleg a legjobb dolog beöltözni mindig más és más nőnek és élvezni a különböző alteregóimat. No, persze én sem mindig vigyorgok és bohóckodom. Készítettem én képet bevérzett szemgolyóval, kopasz állapotomban is, de azt annyira nem szerették nézni az emberek, mert elborzadtak tőle.

Kaptál visszajelzéseket, leveleket sorstársaktól, akik hasonló nehézségeken mennek keresztül, mint te? Lehet megérteni mások helyzetét ilyen betegségekben, milyen tanácsokat lehet adni ilyenkor számodra idegen embereknek? 

Több tucat levelet kapok mindenféle platformon. Betegektől és egészséges emberektől egyaránt. Hihetetlen érzés. A legelején kizárólag saját magamnak írtam a blogot, terápia gyanánt, mára több ezren olvassák. Hazudnék, ha azt mondanám, tudok azonosulni mások problémáival, mert már nem tudok. Úgy értem, hogy aki egy ilyen szörnyű betegségen keresztül megy,  – klisésen hangzik -, de valóban más emberré válik, a súlypont elmozdul más dolgok felé. Ahogy egy egészséges ember is más hétköznapi problémákkal küzd, és nem tudja átélni az én helyzetemet, úgy igaz az is, hogy én sem tudok már számomra jelentéktelen dolgokon tipródni, ami egykor persze nekem sem volt jelentéktelen. Ez így van jól szerintem. Természetesen a kialakult helyzet miatt 2-3 barátnőmmel is eltávolodtunk egymástól, de azt hiszem, ez az élet rendje, a körforgás. Beteg a betegtársának tud tanácsot adni. Mi egy kis közösséget alkotunk egymással, sok sok rákos beteggel. Mi értjük ezt a fura új világot, amibe keveredtünk, így hitelesek is vagyunk egymás számára. Ettől függetlenül törekszem a szépre, a jóra és az értékes dolgok képviselésére az életben. Iszonyat szerencsém van, hogy rákos lettem, rengeteget tanulhattam az életről az elmúlt egy évben.

Miben változtatott meg a betegséged? Esetleg észrevettél magadon olyan változásokat, amelyekben a betegséged előtt más voltál? 

Már nem az az ember vagyok, aki régen voltam, és dolgozom rajta, hogy ezt az állapotot meg is tartsam. Gyorstalpaló OKJ-t kaptam az élettől, az életről. Megtanultam minden egyes napot értékelni, és minden egyes másodpercet, amit a Földön tölthetek. Mai napig nem felejtem el, volt olyan időszak, amikor nem tudtam mozgatni a testrészeimet az intenzív osztály után. Újra kellett tanulnom járni, ülni, felemelni a karomat. Fogalma sincs az embereknek micsoda ajándék a karunk, hogy odanyúlok egy pohár teáért és a számhoz emelhetem, ihatok vagy megvakarhatom az  orrom. Engem a családom itatott, etetett mert hetekig szörnyen gyenge voltam és feküdtem pelenkában a kórházban. Őrületes ajándék az élet és az, ha minden reggel a saját ágyadban ébredhetsz fel, és fütyörészve mehetsz ki a mosdóba majd kávét főzni. Mindegy milyen az időjárás vagy mekkora dugó van az utakon. Ezt azoknak, akik nem éltek át ilyen szörnyűséget, sohasem fogom tudni igazán átadni. Akik pedig félnek a tűtől vagy egészségi állapotuknál fogva nem adhatnak vért, azokat arra kérném, hogy támogassák a Tegyünk a Leukémiás Gyermekekért és Betegekért Közhasznú Alapítvány munkáját. Én is szorosan együtt dolgozom  az alapítvánnyal, és rendszeresen szervezünk gyűjtést a többi vérképző beteg és családjaik számára. Rengeteg anyagi áldozatot követel ez a betegség és még több összefogást a család, a barátok részéről, ami egy kívülálló ember számára elképzelhetetlen.

Nemrég megnyerted a Huawei és a National Geographic közös fotópályázatát egy olyan fotóval, amelyen a saját arcod szerepel. Mesélsz egy kicsit a fotó megszületésének körülményeiről? Emlékszel, hol voltál, milyen napod volt, mi történt veled akkor? 

Kórházban feküdtem, amikor megláttam a kiírást, és rettenetesen szerettem volna pályázni a versenyre, de nem volt kit fotóznom. Hetekig tartott még a kezelésem, féltem addig a nevezési határidő is lejár. Bajtársnőmet kértem meg, had készítsek róla pár fekete-fehér fotót, de elutasította, mivel ő nem szeret annyira szerepelni a nyilvánosság előtt, és én ezt tiszteletben is tartottam. Viszont a kényszer nagy úr, sajnos senki nem maradt rajta kívül, aki bevállalta volna a fotókat, így maradtam én az alany és a fotós is egy személyben. Új parókában, lila feliratos szájmaszkban. Kemót kaptam aznap is és az állvány miatt kötött volt a helyem, ezért a kórteremben készült a kép. Biztos készülhetett volna ezerszer jobb kép is, de ebben győztes képben a szívem, lelkem, a küzdésem benne van. A mai napig nem hiszem el, hogy 20 ország versenyzői közül engem emelt ki a zsűri győztesként.

A díj egyik része egy olaszországi utazás. Van már terv arra, mikor és kivel fogod átélni ezt az élményt? 

Kizárólag magammal és még jó pár vadidegennel fogom megélni, ugyanis ez egy műhelyfoglalkozás lesz, azaz szakmai út Dave Yoder, a National Geographic fotósával 2019 szeptemberében. Öt csodálatos helyszín és megannyi élmény vár rám, rettenetesen be vagyok zsongva. Olasz nyelv és kultúra szakos bölcsész hallgató voltam, ezért azt mondom: kívánhat az ember lánya az újrakezdéshez ennél szebb ajándékot az élettől?

Hol tartasz most a küzdelemben? Hogyan érzed magad mostanában?

Most nagyon szépek az eredményeim. Negatív csontvelő biopszia eredményekkel is büszkélkedhetek már. Sajnos ez nem azt jelenti, hogy akkor kész, befejeztem és megvagyok. A sok kezelés megviselte a csípőmet, így rendszeresen gyógytornára szorulok. Egyébként szinten tartó kemoterápiás kezeléseket kapok és valószínűleg tabletta formájában fogom kapni a gyógyszereket a jövőben, így végre az én pici álmom is valóra válik: talán nem kell már többet befeküdnöm a kórházba hetekre. Nagyon boldog vagyok, hogy nem a kórházban élem most a mindennapjaimat. Imádok reggelente felkelni és táncolni a tévé előtt, teát főzni és reggelit készíteni, lemenni a piacra és elveszni a város forgatagában.

Fotórekapavodiary.com

 

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek