Ahogy betöltöttem a 38. hetet, elkezdtem türelmetlenkedni. Nagyon szerettem volna, ha pár nappal előbb szülök, nem is azért, mert már kényelmetlen volt a terhesség (baromira az volt), inkább amiatt, mert már nagyon aggódtam a babáért. Volt, hogy csak ültem a kanapén, és elsírtam magam, mert nem tudtam, mi van vele, rettegtem, hogy a nyaka köré tekeredik a zsinór, hogy valami baj éri az egyre szűkösebb helyen, esetleg meszesedik már a méhlepény, hiába mutatott minden CTG és flowmetria kiváló eredményt. Minden reggel űzötten ébredtem, vártam az első rúgásokat, hogy biztos legyek benne, sikerült túlélnünk még egy éjszakát.
Türelmetlenségemben elkezdtem olvasgatni a természetes szülésindító tippek után, megpróbáltam többet sétálni, beszélgetni a babával. Közben hipnoszülés meditációkat hallgattam, igyekeztem hangolódni a szülésre, mantráztam, hogy „könnyedén megszülöm a babámat”, és próbáltam vizualizálni, ahogy a gyerek „akadálytalanul áthalad a szülőcsatornán”. A 39. heti vizsgálaton arra értem a kórházba, hogy az orvosom nem tudott bejönni, megbetegedett. Szerencsére volt szülésznőm, aki megcsinálta a szokásos CTG-t, majd megkérte az ügyeletes orvost, hogy azért nézzen rá a méhszájamra is. Egy kedves, fiatal doki vizsgált, azt mondta, a méhszáj zárt, a külső van nyitva egy kicsit, de ne aggódjak, ezen a héten nem lesz szülés, jövő hétre meg biztos meggyógyul a doktornő. Mikor hozzátette, hogy szerinte itt még túlhordás is lehetséges, majdnem elsírtam magam: nagyon féltem ettől, mert anyukám engem és a testvéremet is jó tíz nappal túlhordott, én viszont olvastam, hogy ez mennyire kockázatos, és nagyon nem kértem belőle. Mindenesetre hazamentem, megpróbáltam türelmet erőltetni magamra, és elütni valahogy az időt, bármennyire is nehéz ez a 39. hétben.
Péntek este mexikóit rendeltünk, kicsit azért, mert bennem volt, hogy a fűszeres ételek megindíthatják a szülést, de őszintén szólva a szívem mélyén nem igazán hittem ebben. Az előző napokban olvasgattam egy könyvet, ami a terhesség, szülés és gyereknevelés körüli statisztikákat gyűjti össze, és határozottan kijelentették, hogy egy kutatás sem tudta bizonyítani az ilyen „természetes szülésindító trükkök” hatékonyságát.
Olvastad már?
Azt nem tudnám megmondani, miért akartam még mindig beindítani a szülést úgy, hogy tudtam, a választott orvosom még beteg, valószínűleg erősebb volt bennem a félelem, ami érthetetlen módon napról napra jobban elhatalmasodott rajtam. Fogalmam sincs, hogy a jalapeno volt, az erős front, vagy a véletlen, de péntek este, 39 hetesen és 2 naposan alig feküdtem le az ágyba, mikor éreztem, hogy elfolyik a magzatvizem. Mindenki azt mondta, hogy ha így is indul a szülésem, számítsak rá, hogy ez nem olyan, mint a filmekben, nem dől a víz, hanem inkább szivárog, ha egyáltalán így kezdődik a dolog. Hát pedig dőlt, óriási tócsa lett a lepedőn, és mikor felálltam, csak úgy csattant a parkettán. Rögtön megijedtem, visszafeküdtem az ágyba, és hívtam a szülésznőmet, aki meghagyta, hogy induljunk a kórházba. Hamarosan már ott is voltunk, még mindig folyt a vizem, eláztattam a széket, ahol a CTG-t csináltam. Szerencsémre ugyanaz az orvos volt ügyeletben, aki néhány napja vizsgált, szóval legalább egy ismerős archoz érkeztem: megnézte a méhszájat, és közölte, hogy szűk egy ujjnyira vagyok nyitva, ebből egy darabig nem lesz semmi, de persze feküdjek be, mert az elfolyt víz miatt monitorozzák majd a babát. Biztosítottak felőle, hogy most már 24 órán belül megszületik, vagyis muszáj lesz neki, mert az elfolyt víz miatt már fertőzésveszély van, itt ez a protokoll. Szerencsére senki nem próbált meg riogatni, de én azért sikeresen megijesztettem magam, mikor elkezdtem olvasgatni, mi történhet a magzatvíz nélkül maradt babákkal, de ezt tényleg nem is részletezném inkább.
Az osztály üres volt, ezért a szülésznőm a kedvenc szobámat választotta ki – ez volt a legszebb és legnagyobb, nagyon örültem neki. Voltak enyhe fájásaim, de nem túl gyakran, ráadásul elég rendszertelenül, de azt mondták, várjunk reggelig, meglátjuk, mi történik. A szülésznőm a lelkemre kötötte, hogy próbáljak meg aludni, de ezt szinte lehetetlennek találtam: éjfélkor folyt el a víz, és reggel hétig legfeljebb két órát sikerült aludnom.
Először abban maradtunk, hogy ha reggelre nem tágulok eléggé, akkor felrakják az indító zselét, és ha az sem teszi a dolgát, bekötik az oxitocint. Persze mint minden magát felvilágosultnak tartó újlipótvárosi fiatal nő, én is természetes meg háborítatlan szülést szerettem volna, és tisztában voltam vele, hogy az oxitocin milyen beavatkozási láncreakciót indíthat el, de alapvetően nem volt problémám az ötlettel – megint az dolgozott bennem, hogy idekint biztonságosabb, mint odabent, megijesztett a még mindig szivárgó, rózsaszínes, enyhén véres magzatvíz, szóval bármit megtettem volna, hogy a babám megszülessen. Reggel megvizsgált az orvos (még mindig ugyanaz), és megállapította, hogy a szűk egy ujjból bő egy ujj lett, ami azt jelenti, hogy vannak fájások, de nem elég erősek. Azt mondta, hagyjuk a zselét, és kezdjük az oxitocinnal. Végig nagyon kedvesen beszélt hozzám, biztatott, hogy a baba szívhangja tökéletes, szóval bólintottam, bár szerettem volna egy kicsit puhább módszerrel indítani, örültem volna annak a zselének. Reggel 7-re beért a barátom, aki éjszakára hazament pihenni (persze hozzám hasonlóan neki sem nagyon ment a dolog), és már ott volt mellettem, mikor bekötötték az oxitocint. Szuper volt a hangulatunk, küldtük a leendő nagyszülőknek a szülőszobás szelfiket, Messengeren tartottam a kapcsolatot a barátnőimmel. Volt időnk bőven, lassan haladt a vajúdás.
Mikor ötpercesek lettek a fájások, elkezdtem használni az előzőleg megtanult légzéstechnikát, és szerencsére sikerült is jól belelazulnom a fájásokba. Fogtam a barátom kezét, éreztem, hogy az idő elteltével egyre jobban fáradok, de mosolyogtunk, mert tudtuk, hogy mindjárt itt lesz a kislányunk. Akkor már csak diktáltam, mit írjon a többieknek a telefonomon, pihentem az ágyon, és próbáltam átvészelni az egyre erősödő fájdalmakat. Az oxitocintól eltekintve minden az eredeti elképzeléseim szerint haladt: ehettem kekszet és csokit, ihattam, a szülésznőm odakészítette a vajúdós masszázsolajat, és begurította a hatalmas labdát. Ahogy erősödtek a fájások, felkelhettem és sétálgathattam (sőt, biztattak is erre), aztán mikor már hárompercesek lettek és elkezdett tényleg iszonyúan fájni, ráültem a labdára, a barátom masszírozta a hátam, én meg próbáltam továbbra is tartani magam a nyugodt légzéshez, bár egyre nehezebben ment.
Az oxitocin tette a dolgát, gyorsan erősödött a fájdalom, én viszont egyre fáradtam és közben fokozatosan elkezdtem befelé fordulni. Már nem beszélgettem, csak halkan nyögtem, mászkáltam a szobában körbe-körbe és figyeltem az órát. Arra gondoltam, hogy most már mindjárt vége, csak ki kell bírni, mindjárt itt lesz a kisbabánk. Délután kettő volt, mikor bejött egy újabb ügyeletes orvos, szintén egy fiatal, szimpatikus doki, hogy megvizsgálja a méhszájam. Nagy reményekkel néztem elébe, mert akkor már eléggé fájt, reménykedtem, hogy legalább 4 ujjnyira nyitva vagyok már. Akkor már tizennégy órája vajúdtam, szóval mikor azt mondta, hogy szűk 2 ujj, eléggé összetörtem. A szülésznőm azt javasolta, próbálkozzunk kézi tágítással, és már ez ellen sem volt kifogásom, bármibe belementem volna, hogy táguljak, mert vészesen fogyott az idő, és tudtam, hogy a kisbabámnak záros határidőn (egészen pontosan ugye 24 órán) belül meg kellene születnie. Persze fogalmam sem volt, mire vállalkozom, soha nem próbálták még fájások közben kézzel tágítani a méhszájamat, de azt kell mondanom, ez olyasmi, amit még az ellenségemnek sem kívánnék. Olyan borzasztóan fájdalmas volt, hogy akkor elsírtam magam, mire a szülésznőm próbált bátorítani, azt mondta, ezek most a fájdalom könnyei, legközelebb már az örömtől könnyezem. És én próbáltam hinni ebben.
Csakhogy egyre fáradtam, az oxitocint egyre emelték, amitől pedig minden egyre jobban fájt. Mikor felajánlották az epidurális érzéstelenítés lehetőségét, gondolkodás nélkül rávágtam az igent. Arról viszont kevés szó esik, hogy ez sem annyira egyszerű dolog: terhes hassal előregörnyedve púposítani, miközben fájások közben próbálnak felvezetni egy kanült a gerinc mellett. Engem többször is meg kellett szúrni, és amikor végre jó volt, nagyon furcsa villámcsapásszerű bizsergés járta át a lábam, de szerencsére hamar hatni kezdett a gyógyszer, ami lehetőséget adott egy kis pihenésre. Egyébként a szúrás közben is baromi figyelmesek voltak velem, mikor szóltam, hogy fájás jön, leálltak, nagyon igyekeztek az egészet megkönnyíteni, már amennyire ezen a ponton releváns a könnyűség fogalma.
A „pihenő” alatt el-elbóbiskoltam, végül is addigra már harmincvalahány órája ébren voltam. Közben csöpögött az oxitocin, de már csak egészen halványan éreztem a fájásokat, nem beszéltem, csak figyeltem az órát, bágyadtan szorítottam a barátom kezét és reménykedtem a hatásban. Eltelt még néhány óra, és a szűk két új bő két ujj lett. Csigaléptekkel haladtunk előre, és nekem az erőm és a hitem is tovább fogyott. Megkértem a szülésznőmet, hogy mondja el, hogyan zajlik a császár, de ő azt mondta, még ne, egyelőre még bízzunk benne, hogy meg tudom szülni. Abban a szobában addigra már én bíztam ebben a legkevésbé.
Szóval még próbálkoztunk, újabb adag oxitocin, újabb adag epidurál. Az orvosok és a szülésznőm folyamatosan tájékoztatták a szüleimet, a barátom végig bent volt velem, de addigra én már tényleg csak vegetáltam, a fejemet is alig bírtam megemelni. Már nem tudtam, mitől tartok jobban, a császártól, vagy attól, hogy valahogy mégis ki kell nyomnom a gyereket, mert egyszerűen nem láttam, honnan gyűjteném össze hozzá az erőt.
Késő délután hat órakor volt a következő vizsgálat, az eredménye: bő két ujj. Azon a ponton végül én kérdeztem az ügyeletes orvostól, hogy akkor mit szólna a doktor úr egy császármetszéshez, ő pedig azt felelte, azt, hogy most már ő is erre hajlik. Mind csalódottnak tűntek, én viszont egyáltalán nem voltam az, tizennyolc órája vajúdtam, és csak látni szerettem volna a kislányomat.
Nem tudtam saját lábon átmenni a műtőbe, miközben betoltak, az aneszteziológus mindent szépen elmagyarázott, közben a szülésznőm is lépésről lépésre elmondta a műtét menetét. Talán furcsán hangzik, de nekem érdekes élmény volt a császármetszés, addigra már egyébként is módosult tudatállapotban feküdtem az ágyon, elveszítettem a kapcsolatot magammal és a világgal, és csak fáradt békével szemlélődtem. Még emlékszem, hogy csípkednek, ellenőrzik, hogy érzek-e még valamit, viccelődik velem az altatós. Aztán rángatást érzek, iszonyú erős nyomásokat és húzásokat, és hirtelen valaki azt mondja, „a kiemelés időpontja”, én pedig azon gondolkodom, hogy vajon most mit emelhettek ki belőlem, mikor meghallom a sírást, és akkor realizáltam, hogy most tényleg megszületett a lányom. Erős hangon sírt, és én elmosolyodtam, és emlékszem, az jutott eszembe, hogy mostantól már mindegy, mi történik velem, ő rendben van. Az arcomhoz tartották, és én megpuszilgathattam, csak utána vitték az apukája mellkasára, míg engem összevarrtak.
Amikor áttoltak az őrzőbe, először a barátom érkezett meg, zokogott és azt hajtogatta, hogy „gyönyörű”, amit persze én is tudtam, bár nekem akkor már arra sem igazán volt erőm, hogy befogadjam a babám látványát. A szülésznő kivitte a lányunkat megmutatni a nagyszülőknek, aztán behozta nekünk, a mellkasomra tette, és 2 és fél órányi aranyórát tölthettünk együtt. Boldog voltam, mert végül minden jól alakult, ott volt a babánk, aki az orvosok szerint is a legszebb volt aznap, 10/10-es Apgarral, csodálatosan, tökéletesen. Ez volt a lényeg.
Egyáltalán nem így képzeltem el a szülésemet, rengeteget olvasgattam felesleges beavatkozásokról, az oxitocin hátrányairól, a kézi tágítás barbárságáról és indokolatlan császármetszésről. Nem zárom ki, hogy lehetett volna másképpen, hogy ha hagynak vajúdni, ha nem kapok oxitocint rögtön reggel, talán másképp alakul. Mindezek ellenére én biztonságban éreztem magam a kórházban, mindenki kedvesen, empatikusan beszélt velem, és mindenről tájékoztattak. A fiatal ügyeletes orvos minden alkalommal gyengéden megsimogatta a fejem vagy a vállam, mikor bejött hozzám vajúdás közben, amit sosem felejtek el neki. A szülésznőm velem együtt nem aludt, hogy végig mellettem lehessen, folyamatosan támogatott és drukkolt, hogy hüvelyi úton megszülhessem a babámat. Szeretettel gondolok vissza azokra az emberekre, akik a szülésem alatt körbevettek, mert miattuk nem lett rémálom az élmény. Miattuk, meg persze a lányom miatt, mert abban a pillanatban, ahogy megláttam, már teljesen mindegy volt, hogy mi történt előtte.
