Az elnök némberei

Nagynevű színészek, egyre jobban csengő nevű rendező, az amerikai elnökválasztás kulisszái mögé leselkedő sztori. Ha az iménti hármast összeadjuk, A hatalom árnyékában (hónapokig Március idusa néven emlegettük) méltán lesz az egyik legvaskosabb közönségsiker.

Clooney, akinek a neve legalább annyira összeforrt az aktív politizálással és a szudáni szerepvállalással, mint Hollywooddal és az eszpresszóval (lásd: celebállamférfi jelző), nemcsak rendező-forgatókönyvíróként, de a filmbéli demokrata elnökjelölt megformálásáért is vállveregetést érdemel (előbbiekért Golden Globe-jelölés is járt). A kampányhisztéria minden oldalát igyekszik meg-megcsillantani: az elnökért elszántan küzdő háttéremberek lelkes odaadásától a pitiáner alkukon és fájdalmas kompromisszumokon át a szándékosan idézőjelbe tett tragédiákig belekóstolhatunk a választási mizéria komplexitásába. És a tempó is ugyanezt a bonyolult zűrzavart hivatott kiemelni: a látszólag lassú, néha már-már komótosnak tűnő filmet szétfeszíti a kiszámíthatatlanság és a feszültség. Igaz, minden dráma csöndes áldráma marad, de hát az illúziók már csak ilyenek, csöndesen múlnak ki. 

Philip Seymour Hoffman az elnökjelölt Clooney jobbkeze, rutinos kampányfőnök és sokat látott válságmenedzser, vénülő amerikai self-made man. Hibátlan alakítás. Az ő jobbkeze pedig a fiatal, ambiciózus Ryan Gosling, akire ezúttal is a babaarcú, de mindenre képes „meglepetésember” szerepét osztották, és ő ezúttal is jó tanuló volt. Szép és hátborzongató, amilyennek szeretjük. Az ő egymással és a konkurenciával vívott feszült harcuk a sztori gerince, aztán újabb frontvonalak nyílnak, és újabb, tétre menő meccsek jönnek, intrikával és ármánnyal minden utcasarkon…

Jó film A hatalom árnyékában, nagy műgonddal felépített, jól adagolt mozi, a Clooney-rajongók sem a színészben, sem a rendezőben nem fognak csalódni. A kikacsintás is hiteles, amellyel bizonyíthatja a nagypolitikai gépezetben való jártasságát különösebb demagógia nélkül. Másfelől azonban a közhelyes vagy a triviális jelzők sem állnak messze a produkciótól, úgyhogy inkább meghagynánk annak, ami: egy izgalmas, szerethető Clooney-filmnek, amelynek ráadásul a jelenleg zajló kampányharc is új meg új ízeket ad.

És igaz ugyan, hogy előttünk már százak megtették, de tényleg nem lehet szó nélkül hagyni a honi filmplakát számunkra (is) értelmezhetetlen magyarítását: a Time-ból 168 óra-címlapot kreálni nemcsak önmagában kínos és felesleges, de az eredeti félbehajtásával a Clooney homlokán ottragadt ME szóvég – még ha nem is túl eredeti – játékát is elnyelte az akció. Kár a makuláért, de a film értékéből szerencsére nem von le semmit.

Szöveg: Fiáth Marianna