2011 decemberében három nő kapott Nobel-békedíjat, erre a magas rangú elismerés 110 éves történetében nem volt még példa. Leymah Roberta Gbowee a Nobel-bizottság indoklása szerint azért kapta a díjat, mert az ország etnikai és vallási megosztottságán túllépve mozgósította a nőket a második libériai polgárháború alatt és után is.
A békeaktivista 1972-ben született, és az első libériai polgárháború okozta véres káosz ösztönözte arra, hogy elvégezze az UNICEF három hónapos szociálismunkás-programját, amelynek célja a háborús traumák csökkentése volt. A katonák által megerőszakolt nők támogatását tekintette fő feladatának, mert közelről ismerte a problémájukat: első férje, két legnagyobb gyerekének apja rendszeresen bántalmazta őt.
26 évesen, 1998-ban kezdett el dolgozni egy egyházi program keretein belül a volt fegyveres gyerekkatonák életének rehabilitációján, és ekkor fogalmazta meg sokat idézett mondatát: „Ha bármit is változtatni kell a társadalomban, akkor azt az anyáknak kell megtenniük.”
Nyugat-afrikai összefogással, a helyi és vallási ellentétektől független nőjogi és békeszervezeteket alapított (WIPNET és WANEP). 2002 nyarán (ekkor már hatgyermekes anyaként) indította el híres békemozgalmát, amelynek keretein belül több ezer keresztény és muszlim nőnek szervezett erőszakmentes demonstrációkat. Mindent megtettek: imádkoztak isteneikhez a békéért és a polgárháború szörnyűségeinek elsöpréséért. Egységes fehér pólókban vonultak, átkokkal és szexmegvonással fenyegetőztek, amiknek bár praktikus haszna kevés volt, de hihetetlen médiafigyelmet vonzottak.
A mozgalom végül elérte, hogy a hatalmat gyakorló diktátor, Charles Taylor béketárgyalásokat kezdjen 2003-ban, ami ahhoz vezetett, hogy 2005-re a szintén Nobel-békedíjas Ellen Johnson-Sirleaf lett Libéria miniszterelnöke, Afrika első választott női államfője.
Szöveg: Munk Veronika
