Gyárfás Dorka kritikája
Mégiscsak Scarlett Johansson lett volna a megfelelő. Neki kellett volna eljátszani Marilyn Monroe-t, neki lett volna joga hozzá. Nem vagyok rajongója, de akiből nem süt az erotika, az nem lehet elég jó színésznő ehhez a szerephez. És bár a film egyik alappillére inog meg ezáltal, az Egy hét Marilynnel ettől még kedves, szerethető film lett.
Sosem hittem benne, hogy Michelle Williams képes lesz megidézni Marilyn Monroe-t, és igazam lett. Nem az a baj, hogy nem elég jó színésznő, hanem hogy nem elég jó nő, és itt ez kardinális kérdés. Az első snittben csillogó fehér ruhában énekel a sötét színpadon, és illegeti a csípő-kitömését. Igen, sem az arca, sem az alakja nem illett a szerephez. Megpróbált ugyan hízni egy kicsit, de rossz helyre ment: az arcára. Úgyhogy leállt vele, és maradt a csípőkitömés. Dereka így sincs, a lábai túl vékonyak, a nyaka rövid, a mozgásában semmi sikk vagy kellem. Nem gonoszkodom, és nem a nőkben öröktől meglévő irigység beszél belőlem. Mindenezek az adottságok bájossá tehetik, és jól jöhetnek a modern filmekben vagy akár a kosztümösökben, ha a szerepnek nincsenek ilyen határozott külső kritériumai. Itt Marilyn Monroe-t kell megjeleníteni.
Az arccal is vannak alapvető gondok: az övé nem sugárzóan szép. És ezt nem lehet sem eljátszani, sem sminkkel korrigálni. A többiek, a partnerek eljátszhatják, hogy ilyen varázslatos szépséget soha életükben nem láttak (megteszik), a lencsére rá lehet húzni egy szűrőt, a fejecskét lehet jobbra-balra igazítani, felülről fényképezni, éteri fénnyel bevonni, de ettől még nem lesz tökéletes az illúzió, távolról sem. A legviccesebb, hogy Williams tudja: az álla a gyenge pontja, ezért gyakran takargatja a kezével – ez viszont kicsit arra emlékeztet, amikor Keira Knightley kerüli a nevetést, mert az nála inkább vicsorgásnak hat, és egészen eltorzítja az arcát. Neki mondjuk erre egy egész életen át kell ügyelnie, Michelle Williamsnek viszont csak egyszer van útban az arca. Úgyhogy amikor a vásznon épp ájuldoznak tőle, muszáj hozzáképzelnünk az eredetit, hogy elhiggyük a felhajtást.
Amit viszont Michelle Williams el tud játszani, az a mérhetetlen bizonytalanság és félszegség, ami megkeserítette Marilyn életét, és amitől olyan elviselhetetlen volt a forgatásokon. Beteges kishitűsége akadályozta abban, hogy időben megjelenjen a helyszínen, a kamera elé merjen lépni, és az instrukciókat mankónak tudja használni. A gyerekkorában elmaradt szeretet miatt volt híján az önbizalomnak – mondják a filmben.
Bár Michelle Williams tinédzserként még a Dawson és a haverok menő csaja volt, felnőttként ő is egy riadt kismadárra emlékeztet, és ez jól jön itt. Egészen átélhetővé teszi, milyen lehetett az a labilis idegállapot, ami Montroe-t egyik ember karjából a másikéba taszította, abban a reményben, hogy valahol biztonságra lel. És az is jól látszik, miért nem tudta neki megadni senki, miért volt ez lehetetlen. A másik, a hódító nő, aki élvezni is tudja a népszerűséget, használni tudja a szépségét és a humorát, és aki tényleg az ujja köré tudja csavarni az embereket – nőket és férfiakat – már kevésbé hiteles, de a rendező itt ki tudja segíteni.
Kevesebb szó esik a film kapcsán arról, hogy Kenneth Branagh egy majdnem ugyanekkora feladatot vállalt azzal, hogy Laurence Olivier figuráját magára öltötte. Természetesen ő sem néz ki úgy, mint Olivier, far from it. Természetesen ő sincs akkora kaliber, mint az volt. Nincs olyan mágikus ereje, kisebb a karizmája, halványabb a tehetsége. És még visszataszító csíkszája is van. Mégis, neki legalább nem egy ikonnal kezd megküzdenie, csak egy színészóriással. És talán ezért, talán mert kisebb rajta a nyomás, ő sikeresebb benne. Egyrészt jól kapta el Olivier hanglejtését, mozdulatait és temperamentumát, másrészt több humor van a figurájában. Branagh-t – akit egyébként sosem tudtam szeretni – jó nézni, kellemes perceket tartogat a jelenléte.
A többiek is színt visznek a mesébe: Zoe Wanamaker (Paula Strassberg szerepében), Julia Ormond (mint az idősödő Vivien Leigh), Dominic Cooper, Judi Dench, Toby Jones és a kevésbé ismert angol színészek, de az egész lelke mégis Eddie Redmayne, akinek az áttörésére régóta várok. Még A másik Boleyn-lányban fedeztem fel (2008-as film), nem mintha olyan nagyon alakított volna benne, de felejthetetlen arca van. És idén nyáron láttam is lazítani A két szerecsenben, miután hónapokig nálunk forgatta A katedrálist. Bánom is, hogy nem szólítottam le. Hát, most valószínűleg eljött a nagy pillanata. Tökéletes választás volt Colin Clark szerepére, és nem hibázik a filmben.
Akiről még szeretnék megemlékezni pár keresetlen, minden rosszindulatot nélkülöző szóban, az Emma Watson, aki egy apró, de viszonylag fontos mellékszerepben tűnik fel a filmben. Állati nagy rizikó, ha az embert gyerekként lökik ki a placcra, ráadásul az egész világ karmai közé. Onnantól folyton teljesíteni kell. Ha Emma Watson ma kezdené a pályáját, egy szürke kis színésznőcske lenne, meghallgatásokra járna, és drukkolhatna, hogy bekerüljön egy BBC-sorozat mellékszerepébe, mondjuk a főhősnő legjobb barátnőjeként. Most ugyanis már egyértelműen látszik, hogy semmi nincs benne. Nem szép, nem ronda, nem karakteres, nem bájos, nem egy világító tehetség. Úgyhogy tényleg nagy rizikó, ha valakit gyerekként fedeznek fel, de ő jól járt vele. Pár évig még élhet a Harry Potter-nosztalgiából, de aztán gyúrnia kell magából valakit.
Az Egy hét Marilynnelt pedig mindentől függetlenül melegen ajánlom egy borús vasárnap délutánra. Olyan, mint egy angol kandalló előtt ücsörögni, és bámulni az izzó fahasábokat, porceláncsészéből tejes teát kortyolni, és vajas kekszet majszolni mellé. Az ötvenes évek Angliájának látványa, kedélyes légköre önmagában kellemes a szemnek, a történet valóságossága és a főhős ropogós fiatalsága, ártatlansága pedig nem hagyja hidegen a szívet. Mégis csak egy hamisítatlan angol úrifiú első szerelméről van szó, ha a világ leghíresebb, legzűrösebb sztárja is a másik fél. Az angolok mind kiváló jellemek a filmben, és nemcsak a modoruk kifogástalan, de lelkük is van, és az amerikaiak sem bunkó parasztok. Arthur Miller alakját ugyan fájóan elnagyolták, de itt nincsenek rosszak, csak csupa szimpatikus ember, akinek megvan az oka arra, hogy mégse legyen minden fenékig tejfel.
A filmkritika eredetileg Gyárfás Dorka Thinkerbell blogján jelent meg.
Premier: 2012. február 16. Forgalmazó: Fórum Hungary
