Van egy jelenet az Égető bizonyíték című filmben: Brad Pitt beül John Malkovich mellé az autóba, és megpróbálja zsarolni. Az elején minden a forgatókönyv szerint megy. Aztán Malkovich improvizálni kezd (utalva partnere szerepére a Ha eljön Joe Blackben), Pitt pedig észrevétlenül kapcsol, és belemegy a játékba. A kamerák forognak, a film végső verziójába pedig ez a felvétel kerül be. Meglehet, a világ nagy részéhez képest megkésve, de én innentől imádom John Malkovichot.
 |
| Fotó: Felvégi Andrea |
Az operát kilencéves korom óta, így volt plusz egy indokom arra, miért is kell ott lennem a Vígszínházban. Az esetek nagy részében, ha egy külföldi sztár jön hozzánk (én a zenei élet alapján tudok ítélni), annak kétféle végkifejlete lehet: az előadás élvezhetetlen, mert minden egyes mozzanatánál felsóhajt/összesúg a közönség. Az a közönség, amelynek tagjai az év többi 364 napján be sem tennék a lábukat a művelődési intézménybe, legyen szó színházról vagy hangversenyteremről. A másik véglet, hogy az eseményt megrohamozzák a keményvonalasok, akik pisszenés nélkül ülik végig a műsort – majd kéjes örömmel kezdenek fikázni minden egyes mozzanatot, amelynél a közönség többi része felsóhajtott/összesúgott.
A Pokoli vígjáték mindkét csoport számára vonzó volt, így viszonylag nehezen ugyan, de agyban kikapcsoltam a mögöttem vihorászó kedves nézők zaját, akik a Szex és New York legújabb mozifilmjének premierjén érezték magukat. Én se vagyok fából, amikor Malkovich színpadra lépett, mámoros érzés vett erőt rajtam. Nem is annyira a személye, mint az itt és most érzése miatt: egy pillanatra átjárt a gondolat, hogy Budapest most a világ bármelyik nagyvárosa lehetne, hogy végre nem befejezett jelen, hanem a folyamatos vagyunk.
A Pokoli vígjáték ördögi darab. Műfaját tekintve a musicalhez áll legközelebb, csakhogy Malkovich szövegét itt operaáriák tarkítják, a műfaj történetének különböző korszakaiból. Akad itt kevéssé ismert Mozart-szerzemény, Gluck- és Boccherini-darab is. A mű szerkesztése mozaikos: egy kis szöveg, egy kis éneklés, ráadásul az áriák (akárcsak az operákban) nem a történet előmenetelét szolgálják, hanem (jelen esetben) a női szereplők lelki vívódásait tárják elénk. Mintha csak egy-egy kimerevített pillanatot látnánk.
A közönség izgalmát leginkább abból lehetett lemérni, hogy néha teljesen indokolatlan helyen tapsolt – a helyzet azonban az, hogy mindez a parádésan megírt darabot szolgálja. A valóság és fikció, Unterweger és Malkovich karaktere összemosódik, így a közönség túlzott hevülete a sorozatgyilkost körülvevő valós hisztériát idézi. Jack Unterweger ugyanis, miután életfogytinglanra ítélték gyilkosságért 1976-ban, könyvet írt a börtönben, s ezzel – plusz mézes-mázos leveleivel a női szerkesztők és riporterek postaládájába – elérte, hogy ne csupán hamarabb szabadulhasson, de egyenesen sztár is legyen belőle. Nők patronálták, eltartották, a legtrendibb helyeken tűnt fel a bécsi társasági élet központjaként – és közben újra gyilkolt. Prostituáltakat. Olyan gátlástalanul, hogy (immár híres íróként) bekapcsolódott a rendőrségi nyomozásba (!), engedték, hogy terepre menjen, miközben éppen őt magát keresték.
Ha mindezt moziban látnám, azt mondanám, banális hollywoodi történet. Ám ez sajnos nem film volt, hanem a zord európai valóság a kilencvenes évek elején: piedesztálra emeltek egy sokszoros gyilkost. Ki azért, mert betegesen vonzódott egy őrülthöz, ki azért, mert ez éppen menőnek számított az adott helyzetben. Ezt az ostoba, kivagyi viselkedést ragadta meg a Pokoli vígjáték szerzője és rendezője, Michael Sturminger, és állította a darab középpontjába. És szinte látom, hogy a valódi történet valódi szereplői megvonják a vállukat, amikor kiderül, hogy kis kedvencük, Unterweger a gyilkos: juj, de izgi, ilyen közel voltam egy igazi sorozatgyilkoshoz!
Pompás tükör ez nekünk, nőknek, akik – ha kicsiben is, de – hajlamosak vagyunk a legérdemtelenebb férfit is felruházni olyan tulajdonságokkal, amelyeknek ő talán még a létezésével sincs tisztában.
Malkovich – a fentieknek megfelelően – ripacs volt. Unterweger felsőbbrendűségét, azt, hogy bárkivel szó szerint bármit megtehet, lenyűgözően hozta – és közben megadta nekünk azt a bizonyos belső szorongást is, hogy vajon mi történik a következő pillanatban. Ne beszéljünk mellé: Malkovich zseni.
 |
| Fotó: Felvégi Andrea |
A közönség, a nők, az egész világ a markában volt, mágneses erőtérbe kerültünk, és nem akarjuk leengedni a színpadról. A színház előtt izgatottan duruzsoló tömeg – a beszélgetésfoszlányok alapján sokan teljesen megdöbbentek azon, hogy képesek befogadni, sőt érteni és élvezni ezeket az áriákat. Na igen, az opera műfaja csak a fegyelmezetteket tünteti ki, azokat, akik nem tapsolnak bele a La Grange-ária közepébe, akik megvárják türelemmel, amíg kinyílik egy dallam, és nem mondják azt a Ring-tetralógiára, hogy unalmas – majd leülnek a tévé elé A Gyűrűk Urára. Ha sztár van – jelesül Malkovich –, van közönség, amit lehet bombázni Boccherinivel, és azon fogja kapni magát, hogy élvezi. Ahogy a darabban elhangzik: „Ez az igazi művészet hatalma. Mélyen megérinti a szívedet, és lelked olyan régióiba jut el, amelyeknek létezéséről még csak fogalmad sem volt.”
Csak a rend kedvéért: a Pokoli vígjáték eredeti szövegében is szerepel az itthon kisebb botrányt kiváltott „másik színházas” utalás, csak értelemszerűen nem az Új Színházzal, hanem a Wiener Staatsoperrel. Aki operába járó ember, pontosan tudja, hogy az osztrák fővárosban több opera is van, s míg a Staatsoperben fellépni presztízs, az intézményt mind gyakrabban vádolják maradisággal. Ily módon az eredeti szövegrészlet is értelmezhető fricskának. A végén azonban a Vígben (akárcsak az Égető bizonyítékban) Malkovich rögtönzött, amikor újra szóba hozta az Új Színházat – és bedobott egy poént az Osztrák–Magyar Monarchiára utalva.
Emlékszem, amikor az egyetemi felvételimre készültem, rettegtem attól, hogy modern irodalmat kapok a szóbelin, mert olyan megfoghatatlannak tűnt számomra. A mai napig előttem van a rojtos jegyzetem utolsó vázlatpontja: a modern művészet aktuális üzenetet közvetít. Hát ilyen egyszerű ez.
Szöveg: Csepelyi Adrienn
