Winkler Nóra rádiós, tévés műsorvezető, újságíró, művészeti tanácsadó, árverések vezetője, és nemrégiben könyve is megjelent. Ha én férfi volnék című képriportunk fotózásának szünetében divatról és művészetről beszélgettünk vele.
Milyen a stílusos férfi?
A fotózás előtt igyekeztem elképzelni, hogyan is néz vagy mosolyog egy stílusos férfi. Próbálgattam, hogyan tartsam a fejem, milyen legyen a testtartásom, igazi kihívás volt. A férfiakat régóta figyelve, nőként tudom ezt definiálni: mindig is azok a férfiak tetszettek, akiken érződik, hogy van saját világuk. Ahogy gesztikulálnak, néznek, beszélnek, de legyen szó akár csak egy pár cipő kiválasztásáról… Ahogy minden döntésünkön átjön az egyéniségük. Engem mindig ez fogott meg: az a világ, ami egy ilyen férfiból jön.
Winkler Nóra hogy öltözködik a legszívesebben?
A munkám megjelenős részének – műsorvezetés, előadások, árverések – van egyfajta dress code-ja, többnyire nőiesen öltözöm, magas sarkú cipőt veszek, kedvelem a szép ruhákat. de az agyalós résznél, vagy ha otthon írok, kényelmesebb darabokat viselek. Legjobban farmerben és pólóban szeretek lenni, amihez nekem egy pár tornacipő tökéletes párosítás. Imádok sétálni, és ilyenkor ezt az összeállítást – az időjárástól függően – egy kabáttal és egy füles gyereksapkával is kiegészítem, amiben szinte teljesen el tudok bújni.
Művészeti tanácsadóként melyik a korszak áll hozzád a legközelebb?
A 20. század, a modernizmus. És a magyar kortárs, mert egészen más úgy nézni képeket, hogy ismerem a készítőiket, tudom, kik ők, milyen a humoruk, hogyan változnak a korszakaik, éppen mi izgatja őket. És azt csak a kortárs tudja megadni, hogy érzed a képen, igen, ez a te korod, annak a hangulata, az ügyei, annak az érzete. Szeretem azokat a gyűjteményeket, ahol érezni a gyűjtő személyét, hogy nemcsak a nagy nevek sorakoznak, de pár ismeretlen vagy nagyon más műfajú tárgy is bekerül. Ott van például László Károly, Svájcban élő 90 éves műgyűjtő. A kollekció fontos és eklektikus válogatását adományozta Veszprémnek. A Dubniczay-palotában egyszerre láthatsz szupersztárokat és meglepetésdarabokat, az egészben van egy olyan szabadság, amely nekem hihetetlenül tetszik.
A könyvedben az áll, hogy ha szerepelni hívnak, mindenhová a saját ruhatáradat viszed.
A Csillagtúra első fejezete az autómról szól és a benne utazó tárgyak, cipők, könyvek és láncok nagy családjáról. Már többen kérdezték a könyv óta, megengedem-e, hogy benézhessenek a csomagtartómba. Van úgy, hogy egy nap több, egymástól nagyon eltérő eseményre kell mennem. Ilyenkor előre össze kell készíteni, hol mit fogok felvenni, ettől sokszor úgy néz ki a kocsim, mint egy mozgó szekrény. Ha egy ilyen nap hirtelen el kéne hagynom az országot, hozhatna bármit az élet, az elkövetkezendő évekre, minden alkalomra lenne megfelelő öltözetem. Múltkor egy fotózásra kérték, vigyek többféle „business casual” összeállítást. Vannak ilyen ruháim, és néha szeretem őket felvenni, de igazából nem vagyok ilyen típusú nő. Otthon kifektettem a szőnyegre a szóba jöhető darabokat, és összeállítottam néhány szettet, amelyek működtek. Egy idő után szerintem mindenki megtanulja, mi áll jól neki. Óriási boltokban is, ránézésre tudja az ember, melyik az ő nadrágja, és melyik polcokat kell elkerülnie.
A kedvenc ruhadarabjaid?
Most egy Madridban vásárolt, nagyon egyszerű, de rafinált szabású fekete ruha a kedvencem. Két aukciót is abban vezettem, és nagyon jól sikerültek. Szinte szerelmes vagyok abba a ruhába. A másik favoritom, vicces módon, egy Abercrombie & Fitch kapucnis pulóver, amit New Yorkban vettem. Annyira meleg és puha, hogy amikor felveszem, úgy érzem, mint ha egy másik világba kerülnék, ahol egyszerűen minden rendben van.
Szerző: Máder Ági
Fotó: nlc.hu
Kapcsolódó bejegyzésünk:
Demcsák Zsuzsa: „Szeretem mutatni a nőiességemet”
