Babaitisz Jorgosz Andreasz, vagyis Lil Frakk 1999-ben született, művésznevét Bálint Ágnes kutyafigurája ihlette. Az ELTE tanárszakról váltott az SZFE televíziós műsorkészítő képzésére, általános iskolás korától ír verseket, amelyeket ma már ütemre darál, főleg a trap műfajában. 2018-ban futott be az Írj már vissza Gyurcsány Feri című számával, azóta szövegelt Krúbi, a Wellhello, Dzsúdló és Beton.Hofi és Sisi oldalán is. Miközben beszélgetünk, épp inget vásárol, türelmes, jó fej és empatikus interjúalany. Nem a macskák réme.
A Z generációhoz tartozni tudatos érzés?
Mostanában az élet úgy hozza, hogy szembesülünk vele. Kezdem megérteni, hogy mit jelent az, hogy mi vagyunk a digitális bennszülöttek. Nagy feladatokat kapunk, hogy a mi gyerekeink már ne kövessék el azokat a hibákat, amelyeket mi még nem tudtunk kivédeni.
Például?
Hogy mennyire elhatalmasodott körülöttünk a közösségi média, hogy már mindenki mindent csinál, mindenki polihisztor, vállalkozó, szerkesztő és videóvágó, miközben tökre nem arra vagyunk kitalálva, hogy ilyen szintű gyorsaságban éljünk.
De látszólag ez jól megy neked.
Igen, szeretem ezt a pörgést, de nem tartom egészségesnek. Ha még négy-öt évig így csinálom, kérdéses, hogy mi lesz a vége. Anyukám és a barátnőm is érzik ennek a negatív hatásait. A generációnak azt mondják, bárki lehet belőlünk. Ez amennyire igaz, annyira ijesztő is, úgy érezzük, sok lehetőséget nem tudunk kiaknázni.
Szerinted az előző generációktól, amelyek egyféle munkát végeztek negyven évig, nagyon távol kerültetek?
Nagyon. El sem tudom képzelni, hogy olyat csináljak, amit nem szeretek vagy nem motivál, fél éven belül kiugrok abból, ami rossz nekem. És tök jó, hogy van lehetőség újratervezni magunkat – mondjuk, inkább a fővárosban jellemző ez.
A kitartás és a hosszú távban gondolkodás mennyire jellemző a korosztályodra?
Ha van egy célom, akkor azt illetően kitartó vagyok. Ha lesz egy lemezmegjelenésem, akkor addig dolgozom – akár alvás nélkül is –, amíg azt nem érzem, mindent megtettem azért, hogy fain legyen. Erősen munkamániás vagyok. A hosszú táv feladja a leckét, mert sokszor és gyorsan változik minden körülöttünk. Mindig újra kell definiálni magunkat, a zeneiparban pedig főleg meg kell újulni. Megváltozott a kiadók szerepe, a közönség határozza meg az ízlést. De ez a demokratizálódás szimpatikus nekem.
Mit vennél át szívesen a korábbi nemzedékektől?
Például azt, hogy látszólag könnyebb volt mély kapcsolatokat kialakítani és ápolni. Minket bedarálnak a hétköznapok, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy nincs senki mellettünk. Az emberek szerintem pontosabbak és szavahihetőbbek voltak, míg ma már csomó platformon lemondhatok egy találkozót vagy beszélgethetek valakivel. Egy idősebb barátom mesélte, hogy régebben, a mobilok előtti időkben, amikor telefon is néhány háztartásban volt csupán, az összejöveteleken előre megbeszélték a következő találkozót, aztán aki nem volt ott, azt többet nem hívták.
Mi a legnagyobb félreértés a korosztályoddal kapcsolatban?
Hogy lusták vagyunk. Sok új kreatív szakma van, amelyek tíz-tizenöt éve léteznek, és nem mindig látványosak, mert számítógép előtt végzik őket. Másfajta a műveltségünk is, inkább jól tudunk alkalmazkodni, mert ebbe születtünk bele.
Mennyire nehéz az állandó változások közepette önmagadnak maradni?
Nehéz. Tizennyolc éves korom óta vagyok a zeneiparban, és folyamatosan tükröt tartanak elém. Azt hiszem, csak idén értettem meg, hogy a közönség azért fog szeretni, amilyen valójában vagyok.
Fotó: Rédling Hanna Styling: Balogh Viktória Smink és haj: Bálint Beka Haj: Márkus Eszter
Köszönjük a segítséget az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumnak és a helyszínül szolgáló Kórház utcai vásárcsarnoknak.
Z generációs mellékletünket keresd a Marie Claire 2023/6-os lapszámában!
