A gyerekek belső egyensúlyának fenntartásához alapvetően arra van szükség, hogy a szülők érzelmileg érett és hozzáférhető, szeretetteljes és kiegyensúlyozott emberek legyenek. Mi, szülők tehát próbálkozunk. Próbáljuk legyőzni az egzisztenciális szorongásunkat (a szubjektív infláció mértéke jelenleg 16–19 százalék, a KSH adatai szerint azonban az infláció csak 4,6, szóval nincs itt semmi látnivaló), igyekszünk kordában tartani aggodalmainkat az iskola- és az egészségügyi ellátórendszer bizonytalanságait illetően, a klímaszorongásunkat pedig szelektív hulladékgyűjtéssel szorítjuk vissza. A YouTube-kampányokat előfizetéssel vagy a képernyőidő kiiktatásával háríthatjuk, a rádiót kikapcsolhatjuk, de az utcára azért csak kimegyünk… És akkor ha kell, ha nem, ömlik a gyerekre az információ.
„A szülők azzal segíthetnek a legtöbbet, ha professzionálisan, akár szakember bevonásával kezelik a saját szorongásaikat. A gyerekek szorongása ugyanis általában a szülők bizonytalanságából fakad – kezdi dr. Kiss Dániel személyközpontú pszichológus, és hangsúlyozza: a gyerekek „letapogatják” a szülők érzelmi állapotát, majd ahhoz igazodnak ők maguk is. – Az, hogy tartalmilag mit mondunk a politika vagy a közélet kérdéseiről a gyerekeknek, valójában másodlagos. Ami számít, hogy a gyerek milyen minőségben érzékeli a szülő érzelmi hozzáférhetőségét. Ha anya és apa az élet nehézségei és a világ bizonytalanságai ellenére relatív kiegyensúlyozott, ha szeretetteljesen bánik az emberekkel, ha tudja kezelni a szorongásait – legyen az társadalmi, egyéni, családi vagy párkapcsolati –, ha van énereje, autonómiája, önismerete, önbecsülése, ha hiteles, akkor a gyerek biztonságban fogja érezni magát. Ehhez nem kell sok, »csak« egy szülőpár, amely vállalja a hibáit, felismeri gyengeségeit és dolgozik azok kijavításán, illetve alapvetően bizalmi attitűddel viszonyul másokhoz. De lássuk be, sokszor épp ez a »csak« a legnehezebb.”
A lefóliázott mesekönyvektől a háborús narratíváig
A tabuk és a titkok, a „gyereknek felnőttek közt kuss a neve” és az érzelmi elérhetetlenség évtizedeken át volt a szülő-gyerek viszony korjellemzője. Részben ez vezetett oda, hogy az X és Y generációs szülők egy része átesik a ló túloldalára, és gyakran túlverbalizál. Az ok egyszerű: mivel a szülőnek az az alapélménye, hogy gyerekként nincs hatással a saját életének alakulására, felnőttként el akarja mondani, körül akarja írni, meg akarja magyarázni, fel akarja tárni mindazt, ami éppen történik, hogy a gyereke ne érezze magát olyan egyedül és elveszve, mint ő maga annak idején. Vajon jót tesz ezzel, vagy minden út – jó szándékkal kikövezve ugyan, de – a pokolba vezet?
„A gyerekeket a nemzetközi eseményekkel szemben elsősorban a saját mikrokörnyezetük valósága érdekli: arra koncentrálnak, ami közvetlen közelről érinti őket. Hiszen a világuk sokáig eleve nonduális: a férfi-nő, a lányos-fiús, a fekete-fehér, a normális-nem normális értékpárokat szocializáció útján tanulják meg. Ugyanakkor mivel ők maguk egyek a világgal (azaz nem az én vs. világ, én vs. mások dimenziók mentén gondolkodnak), ha mi, szülők nem hangsúlyozunk egyes vélt vagy valós társadalmi különbségeket, azokat a gyerekek sokáig egyáltalán nem érzékelik” – magyarázza a szakember, és azt javasolja, ha a gyerek kérdez, az ő szintjén kell válaszolni.
„Ha probléma merül fel, nem szabad elhazudni, hanem bele kell állni, hiszen lehet és kell is beszélni az érzésekről, megélésekről. Ez azonban nem jelenti, hogy a gyerek által felvetett kérdést a teljes értelmezési keretben kell megvizsgálni. Vagyis ha azt látja, hogy egy férfi megcsókol egy másikat, akkor nincs miről beszélni – kivéve azt az esetet, ha a gyerek szerint van. Igaz ez a »lányoknak hosszú haja van«, vagy a »fiúk nem viselnek szoknyát« kérdésekre is. Ha ezek felvetődnek, akkor el lehet mesélni, hogy ezek általában, de nem szükségszerűen igaz állítások, majd néhány ellenpéldával árnyalhatjuk tovább a képet.”
Amikor határt kell húzni
És hogy mi a teendő akkor, ha nem mi, szülők, hanem a nagyszülők, a nagybácsi vagy éppen az osztályfőnök viszi be a gyerekek életébe a politikát? Dr. Kiss Dániel szerint ezek a kérdések nem annyira a közéletről, mint inkább a határhúzásról és a kontroll gyakorlásának lehetőségéről szólnak.
„Felnőttként is nehéz elfogadni, hogy vannak dolgok – elsősorban érzések, gondolatok, helyzetek –, amelyekre hatással vagyunk, és léteznek sokkal nagyobb léptékű társadalmi kérdések, amelyeket csak közvetett módon, a saját szintünkön kezelhetünk. Vagyis ha a gyerek a suliban vagy egy másik családtagtól hall az ukrán–orosz konfliktusról, akkor első körben a gyerek szintjén kezeljük és értelmezzük a helyzetet, majd ha máshogy nem megy, szülőként lépünk, és meghúzzuk a határt. Azaz bemegyünk az iskolába vagy beszélünk a nagypapával” – magyarázza a pszichológus és azt is hozzáteszi, hogy ilyenkor nemcsak a közléseink módjára, hanem annak pontos tartalmára is oda kell figyelnünk.
Fotó: Getty Images
