AI és a jövőnk

Jellegtelen külsejű, kinyúlt pulcsis alak veti le magát az íróasztalon bekapcsolva hagyott laptop elé. Az ő arca az egyetlen, amit a kékes fény teljesen megvilágít. Koromsötét haja zsíros, egymásba tapadt tincsekként keretezi halottsápadt, szív alakú arcát. Bőre duzzadt a sok pattanástól, mint a himlő, úgy terülnek szét rajta az égővörös foltok. Remegő kézzel húzza vékonyra összepréselt szája elé pulóverének ujját. Vontatott, már-már öregesen darabos mozgással gépel valamit. Miközben rányom a „küldés” gombra, teljes erőből beleharap a puha pamut anyagba. Fekete könnyek csíkozzák az arcát – az egyhetes szemfesték maradványai a különös szín okozói. A mozdulat rutinos, ahogy rákattint az oly’ sokszor használt oldalra.
Elvesztettem a munkám – írja. A válasz azonnal érkezik. Nagyon sajnálom! Tudom, hogy ez nagyon nehéz lehet, és rengeteg szorongást okozhat az életedben, de ne vedd magadra az összes terhet egyedül! Keresd a családod és a barátaid támogatását, továbbá próbálj meg pozitívan gondolkodni! Ha további tanácsra lenne szükséged, szólj nyugodtan! Bízz magadban, és sose add fel!
Nincsenek barátaim, a szüleim pedig régen meghaltak. Nincs értelme bízni magamban, ezt a munkát sosem fogom visszakapni. Véglegesen kirúgtak – ujjai halkan kopognak a billentyűzeten, ahogy gépeli az újabb információt. Pupillája sebesen cikázik oda-vissza, miközben olvassa a beérkező üzenetet. A sok jó tanács között megállapodik a tekintete az egyik soron.
Az élet tele van változással. A cserepes ajkak résnyire szétnyílnak, reszelős visszhangú szavakat formálnak.
– Pont ez a baj.
A változás a baj – üti le az entert a mondat végén.
A reakciót meg sem várva hátrafordul, és körülnéz a szobában. A rozoga ágyról hiányzik a puha kötött pléd, amit még a nagymamája készített neki sok évvel ezelőtt. A matrac is semmivé lett, amit régebben ágy helyett használt. A szekrények üresen ásítanak, a lángvörös szőnyeg gondosan összecsavarva a sarokban árválkodik. Minden fontosabb személyes holmija az ajtó mellett álló hátizsákban várja bekészítve.
Már csak egyvalami hiányzik, és ezt ő is pontosan tudja.
Lassan újra a gép szúrós, kék fénnyel sugárzó képernyőjére esik a pillantása.
Megértem, hogy a változás néha stresszes és félelmetes lehet – így hangzik az első mondat.
Élettelen, reszelős nevetés tölti be az apró szobát. Recseg és csikorog, és nem akar szűnni. A szobában ülő először a gyomrához kap, hogy fékezze valamelyest a hirtelen érzelemhullámot, ami kitör belőle. Keserű szájízzel a gép felé pillant. Az üzenet maradékát el sem olvasva ír, majd elküldi. Torz, emberhez nem hasonló mozdulatokkal feláll, ezúttal nem is kíváncsi rá, mit írt a másik. A táskához vánszorog, lendületből a hátára dobja, és lenyomja a kilincset. (Úgysem kell már terhét sokáig cipelnie, ezt ő is nagyon jól tudja.) Csípős füst- és szárazlevél-illatú szél vágja ki a vastag tölgyfa ajtót. A csapódás néhány másodpercig még visszhangzik a sötét szobában, majd a kékes derengés ismét egyedül marad.
Középen villog a korábban elküldött pár sor:
Nekem félelmetes a változás, igen. Viszont te tehetsz róla! Te vetted el a munkám és az életem!
Alatta a szokásos sablonos és szabadkozó üzenet húzódik, amire a küldője, ha az örökkévalóságig is várakozik, akkor sem fog választ kapni. Szerencsére az idő relatív, egy program pedig nem tartja számon az eltelt perceket.
Legalábbis egyelőre még nem.