Fürdőszoba

Tizenhárom éves vagyok. A fürdőkád egy bálna gyomra. A víz sós és tűzforró. A szekrény az égig ér, a törülközők kemények. Nincs lágyság és gondoskodás az életemben. Az egyik kezemmel szorosan befogom a számat, hogy tompítsam a lélegzeteim hangját. A bal karomra szabályos rovátkákat húzok, jobbra kesze-kusza vonalkákat, ügyetlenül a bal kezemmel.

Élvezem, ahogy szétgurulnak az apró vércseppek a szappanos fürdővíz felszínén. Szeretem nézni, ahogy cseppenként kihömpölyög belőlem az élet. Talán egyszer már nem marad rajtam több hely. Talán egy nap túl mély sebet ejtek magamon.

Azért csinálom, mert úgysem fogja észrevenni senki. Azért csinálom, mert nem vagyok fontos. El akarok tűnni. Felszívódni a valóság szövetén, át az elmúlásba.

Nincsenek szép jelzőim.

Tizenöt éves vagyok. Nem fürdök, csak zuhanyozok. Kizárólag jéghideg vízzel, mert az több kalóriát éget.

Büszke vagyok magamra. Ez egy új érzés. Könnyűnek és szépnek érzem magam. Élvezem a mardosó fájdalmat a gyomromban, amit az éhség okoz. Én ezt végig tudom csinálni. Már nem érnek össze a combjaim, ez a jutalom.

Vannak szép jelzőim. Az osztály legszebb lánya azt mondta, irigyel, mert ilyen szép vékony vagyok.

Senki sem vette észre, csak amikor már elmaradt a havi vérzésem, és zúzódások borították a gerincem dombocskáit a napi háromszáz felüléstől.

Tizenhét éves vagyok. Ismét forró vízben ázok. Hirtelen kellett visszahíznom, mert apa „halálra aggódta magát”, anya szerint pedig úgy néztem ki, mint egy gyerek. De én gyerek akartam maradni. Testszőrzet, másodlagos nemi jellegek, menstruáció és érzelmek nélkül.

A combomon megrepedezett a bőr, a karom ismét vastag és undorító. A melleim még így is csökevényesek, pedig hatvanhét kilót nyomok. Úgy néznek ki, mint két félbevágott, kifacsart citrom. A lábszáramat barna és lila zúzódások borítják, akár egy rothadó gyümölcsöt. A lábaim között petyhüdt, sötétbarna bőrdarabkák lógnak, és elvileg ez a legnőiesebb szervem. Nem szívesen veszek tudomást arról, milyen gyomorforgatóan fest az a szervem, aminek az lenne a funkciója, hogy örömöt okozzon nekem, és valaki másnak is.

Ismét a pengéhez nyúlok, de már újabb területeket jelölök meg. Azokat, amiket a legjobban gyűlölök magamon. A hasamat, a combomat és a melleimet.

Nincs bennem semmi nőies. Nincs bennem semmi szép. Semmi vonzó. Elvették tőlem a szép jelzőimet.

Tizenkilenc éves vagyok. Ötvenhárom kiló. Minden nap beöltözök egy szép lánynak, pedig nem vagyok az. Képtelen vagyok smink nélkül kilépni az utcára. Éveket töltöttem azzal, hogy elérjem a végleges formámat, hogy frufrut merjek vágatni, beszerezzem azokat a ruhákat, amelyekről mindig is álmodoztam, megtanuljam, milyen színek állnak jól, milyen smink illik leginkább a vonásaimhoz.

Csak a fürdőszobában elég tompák és hidegek a fények ahhoz, hogy pár másodpercre szépnek láthassam magamat a tükörben.

Néha adnak nekem szép jelzőket az emberek.

Huszonhárom éves vagyok. Mindig fáj a hasam. Az emésztésem soha többé nem lesz már a régi. A gyomrom még emlékszik az önként vállalt éhezésre. A bőröm még emlékszik a sebeimre.

Langyos vízben fürdök, levendulás habfürdővel és fürdősóval. A törülközőm pihe-puha és rózsaszín. A köntösöm szívecske mintás.

Már nem érdekelnek a szép jelzők. Úgy nézek ki, ahogy mindig is akartam. Szeretve vagyok. Csak ennyi változott. Én vagyok az, aki szeret.

Még mindig a fürdőkádban tudok a legjobban sírni. Még mindig a fürdőszobafalak ismerik legjobban a titkaimat. De már nem csak a fürdőszobatükörben vagyok szép.