Hosszú pillanatnyi lét

Megyek az utcán, rakom a lábam egymás után, a macskaköveken lépkedem. A nyárra gondolok, arra, ahogy öledben ültem a Balatonban. Arra gondolok, hogy ez volt az első, az első olyan nyár, amikor szerelmes voltam. A nádas messze volt, a víz végtelen és a nap vörösben, aranyban izzott. A tengerre gondolok, ahogy úsztunk benne, a só marta az ajkainkat, de én még akkor is csókoltalak volna.

A tél közeleg. Az ősz itt van. Minden rohan, csak rohannak egymás után a napok. Boldog vagyok, nyugodt.

Elérek a metróig, olvasok rajta. Megyek hozzád, már várom, hogy lássalak. Kijössz elém, vársz engem, a hömpölygő tömeg szétválik, és mikor meglátlak, megremeg a gyomrom. Beléd csimpaszkodom, megcsókolsz, hosszan mélázóan, kutakodva keresed velem a szemkontaktust.

– Milyen volt a napod?

Ez valahogy a legfontosabb kérdés, amit felteszünk egymásnak, és persze az, hogy mi volt az ebéd. Én beszélek, sokat beszélek, ami zavar, ahhoz vagyok szokva, hogy mindig más beszél. A barátnőim mindig sokat beszélnek nekem, ha velem vannak. De te a szerelmem vagy. Az első. Az első, aki megcsókolt, az első, aki kimondta, hogy szeret. Az első, akivel megosztom titkaim. Megfogom a kezed, sétálunk a kocsiig és azzal idegesítelek, hogy én fogok vezetni. Nem engeded, soha nem engeded. De azért próbálkozom.

Fesztelen vagyok, veled mindig. Most ez így jó. Most boldog vagyok. Ez egy hosszú pillanatnyi béke, hosszú pillanatnyi lét. 

Lassan egy éve ismerlek, egy éve beszélgetünk és egy éve mosolygunk egymásra. A december is hamar el fog jönni, az a hónap, amikor születtél, és amióta együtt vagyunk. Rövidnek tűnik ez az idő, mintha ezer éve ismernélek. Ezer éve csókolóznánk.  

Este vacsorát főzünk és sétálunk. Bebarangoljuk az egész hegyet. Hosszú a fű a lábuknál, hajladozik, és denevérek kísérik utunkat. Sokszor megállunk, a nap felénk int utoljára és vörös korongjával búcsúzik tőlünk. A beszélgetés közöttünk gomolyog. Ajkaink sokszor egymáshoz érnek. Kezeink egymás ujjának hegyét érintik.

Aznap éjjel álmodom. De megint nem veled. Álmomban mást csókolok, más ér hozzám, másnak fogom a kezét. Az a fiú a mosolyát rám villantja, az én kezemet fogja, az én ajkamat harapdálja és az én nevemet ejti ki.

Sokszor álmodom mással, mintha álmomban valaki mást szeretnék. Mintha éjjelente másokkal élnék és nem veled.

A csókjaid édesek reggelente. De a bűntudat belülről mar, marja a szívem, a lelkem. Mintha valami mérget ettem volna. Te készítesz nekem reggelit, együtt indulunk munkába és suliba, te búcsúzol el tőlem, te integetsz nekem, te vagy az, aki hiányozni fog egész nap, és csak akkor kezdek majd el lélegezni, amikor meglátlak délután az Örsön. Nem az a fiú fog hiányozni, akit álmomban láttam. Sohasem.

És mikor meglátlak, kék szemeid, pajkos mosolyod, fellélegzek, és olyan, mintha minden a helyére billenne, minden a helyén van és ebben biztos is vagyok. A béke te magad vagy. A napok szürkék nélküled. Úgy alszom el, hogy tudom, hogy szeretsz, melletted alszom el, a te kezedet szorongatom, a te leheleted érzem éjjelente és neked sírok, ha rosszat álmodtam. De aztán éjjel minden kezdődik újra és mégsem veled álmodom.