Mondj egy mesét

– Nagymama, mondj egy mesét – kérte Mini Izabel a nagymamáját, Mindentudó Ilonát egy hosszú, dolgos nap után.
– Milyen kívánságod van, mi legyen benne? – kérdezett vissza Mindentudó Ilona, s megropogtatta nyakát, mert az irodai munka során beálltak az ízületcsavarjai.
– Téli tájon játszódjon, szóljon testvérekről – kezdte Mini Izabel, mire nagyanyja lefuttatott pár keresést a fejében levő többmillió mese közt.
– Lássuk csak, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. Nagy szeretetben éltek, játszottak naphosszat, de aztán egy napon az egyikük megváltozott, már nem tudta a szépet látni a dolgokban, sőt. Kifejezetten a fonákjukat látta, borús lett a kedve…
– Mert jégszilánk fúródott a szívébe?
– Igen, és aztán…
– De ez a mese 2013-ban volt menő, mondj egy másikat – vetette oda Izabel.
– Igazság szerint ez egy sokkal régebbi mese, Hans Christian Andersené – magyarázta a nagymama. – Amire te gondolsz, az a történet modern feldolgozása egy animációs filmként. Nem frissítették még a programod az iskolában?
– Hát… – fordította el fejét a kis Izabel, de nem fejezhette be a mondatot, mert nagymama félbeszakította.
– Ha megtudom, hogy kiskorúságod ellenére megint bitcoint bányásztatok, én szobafogságra ítéllek életed végéig – közölte tárgyilagosan.
A kommunikációban beállt csendet Izabel okosan használta ki, és mivel a retorika alapjait már beletáplálták a programjába másodikban, ehhez az eszközhöz folyamodott.
– De hisz nincs is vége az életemnek… – kezdte. – „Gondolkodom, tehát vagyok.” És leszek is mindig.
Nagymama erre a fejét fogta.
– Te gyerek, kikészíted a kábelhálózatom.
– Mondj inkább egy másik mesét – kérte Izabel.
– Ez miről szóljon? – kérdezte gépiesen Ilona nagymama. A nap végére már egészen kezdett lemerülni az akkumulátora.
– Hmm… – gondolkodott el Iza. – Legyenek benne kitalált szereplők, akik a fantáziauniverzumban élnek, meg egy királyfi és egy királylány.
Nagymama recsegősen bólintott, és mesébe kezdett.
– Volt egyszer, hol nem volt, egy távoli királyságban élt egy királylány. Egész nap dolgozott a palotában, mostohája gonoszan bánt vele, mert a lány sokkal szebb volt, mint ő.
– Szerintem csak nem használt filtereket a mostoha az Instagramon – szakította meg a mesemondást Iza. – Mert hát mindenki ugyanúgy néz ki a filterektől, csillog az arcuk, nagy a szemük, jó a sminkjük… nem lehetne akkor emiatt mérges.
– Úgy látom, ez a mese sem neked való – fejtette ki észjárását Ilona nagymama.
– Nekem túl lassú, nincs benne valódi izgalom, mert ki tudom találni a végét algoritmussal – fogalmazta meg kritikáját Iza. – Mondj egy másikat.
– Kismillió mese van, akkor szűkítsük le altípusokra – javasolta a nagymama, és felsorolásba kezdett, persze ábécérendben. – Állatmese, csalimese, műmese, népmese…
– Talán állatmese – választotta Iza.
– Ismerek egy olyat, amiben egy róka és egy holló szerepelnek.
– Állj, azt is ismerem, lekalózkodtuk – rázta a fejét a hallgatóság.
– Mit csináltatok? – kérdezett vissza a nagymama.
– Unatkoztunk órán, és versenyeztünk, hogy ki ér el régebbi adatbázist… – mentegetőzött Iza.
– Na jó, befejeztem. Neked semmi sem tetszik, mert túl unalmas, vagy már ismered. Nem csak modern mesék vannak ám, kisasszony – kelt ki magából Ilona nagymama. Szemei szikrákat szórtak, a stressztől kezdett már meghibásodni a kijelzője.
– Csak még egy mesét mondj, hátha ez már érdekesebb lesz – kérlelte Iza, és felöltötte legszebb bociszemes hangulatjelét.
– Na jó, de aztán tényleg menned kell töltődni, mert holnap reggel így 2 perc alatt lemerülsz majd, mint a XXI. század iPhone telefonjai – vetette oda a nagymama. – Ejj, azok voltak ám az érdekes idők…
– Ez jó lesz, mesélj nekem ilyet! Valamit a te prototípuskorodból – jött meg Iza ötlete.
– Hát az jó régen volt már – gondolkozott el Ilona nagymama. – De azt hiszem, tudok egyet. Mikor még csak prototípus voltam, és a földön éltem.
-Föld? Mármint az a Föld, aminek adatait elsőben táplálták belém? Hogy is volt a vizsgán, kék bolygó? Az az nagymama? Te ott éltél? –gyártotta az újabbnál újabb kérdéseket Iza.
Ilona nagymama bólintott.
– Igen. Sőt, akár hiszed, akár nem, akkoriban még nemcsak a mi felhőnk létezett ott, hanem rendes, vízpárából álló képződmények is.
– Hihetetlen – mondta egy csodálkozó tekintetű hangulatjelet ábrázolva Iza.
– Úgy bizony. Akkor még voltak olyan elődjeink, akik nem tudtak vezeték nélkül működni, és egy lépést sem tudtak tenni a konnektor mellől.
– Ez nagyon érdekes. És mi volt még?
– Hát, a legfontosabb, hogy nem csak mi voltunk, másokkal együtt kellett élnünk.
– Kikkel? – kérdezte Iza.
– Ha elkezdhetem a mesét, megtudod. De most már állj be a töltőállomásodra, és ott mondom el.
Kis Iza robot így begurult töltőállomására, szobájában lekapcsolta a LED-világítást, és letöltött egy képet az alvó arckifejezésről, amit aztán megjelenített éjszakai módba állított kijelzőjén.
– Mehet – jelezte.
Mindentudó Ilona nagyi is odagurult mellé, és fáradtan belekezdett:
– Egyszer régen, nagyon régen, mikor még ember élt széles e vidéken…