Szerző: Brassó Bátor
A novella témája: Mentális létem
„Szerinted így orvos lesz belőled?” – kérdezte, mikor éppen kezdtem ellazulni. Péntek délután volt, és beültünk egy hétzáró sörre a csoporttal. Fáradt voltam, nyűgös, és semmi kedvem nem volt az anatómiához, mégis felálltam és elköszöntem. A sötétzöld egyenruhás figura mogorva célzásának most sem tudtam ellenállni. A Dugonicson szálltam fel a buszra, bevetődtem a hátsó ülésre, és nekinyomtam az arcomat az ablaküvegnek. Éreztem, ahogy a hideg lassítja a lüktetést a halántékomban. A sofőr felhangosította a rádiót, kihallottam az indokolatlanul korai karácsonyi sláger refrénjét.
A konyhába érve kibontottam egy zacskós levest, mire rögtön hallottam az elégedetlenkedést: „Miért nem tudtál főzni magadnak valami egészségeset?” Amíg felforrt a víz, a konyhaablakból néztem a nyüzsgő teret, pont ráláttam a Víztoronyra. Két hete volt az ingyenes toronylátogatás, persze lemondtam, mert emlékeztetett: „Élettan-demonstráció jövő héten, elfelejtetted?” Egy müzlistálba borítottam a zacskó tartalmát, és ráöntöttem a lobogó vizet. Nem kevertem el, vártam, hogy a fűszerpor magától oldódjon szét a tálban. A tészta duzzadni kezdett, az egymásba fonódó sárga karok lassan emelkedtek ki a vízből.
Nagyon haragudtam rá. „De én csak jót akarok neked” – mondta rekedtes hangján, de nem értem, ezt mégis hogyan gondolhatja komolyan. Miatta nem alszom eleget, miatta nem mentem el a családdal Prágába, miatta nem jut elég időm a focira, miatta nem voltam bulizni múlt héten, pedig Enikő is ott volt, és miatta jöttem haza most is. „Minden lemondás meg fog térülni, meglátod” – válaszolta rezzenéstelen arccal. De, ha mindig a jövőbe tekintve élek, akkor mikor élek igazán, nem áldozhatom fel örökké a jelent. „Mindig nem, de mindig nem is kérem” – mondta, de igazából túl sokszor kéri, ráadásul egyáltalán nem kedvesen, bátorítva, hanem mintha parancsokat osztogatna, ellentmondást nem tűrő hangon utasítgat. Egy kicsit olyan, mint egy diktátor. „Te ezt nem tudod megítélni” – replikázott, mire eléggé eldurrant az agyam, elvégre mégiscsak én vagyok én, engedtessék meg nekem, hogy ezt jobban tudjam. „Én is a részed vagyok” – vágta rá, ezzel meg is fogta a lényeget, tényleg csak a részem és nem az egész. Erre már nem válaszolt, ennyiben hagytuk a dolgot. Leültem az íróasztalhoz, ellenőriztem, hogy mi van mára beosztva. Autonóm idegrendszer. Kinyitottam a könyvet, egy pillanatra megcsapott a papír állott könyvtárszaga. A megsárgult lapokon mély nyomot hagyott a korábbi kölcsönzők ceruzája.
Az autonóm idegrendszer két fő funkcionális egységre tagozódik, a szimpatikus és a paraszimpatikus idegrendszerre. Hagyományosan a szimpatikus idegrendszert tekintjük az üss vagy fuss reakcióért felelős komponensnek, míg a paraszimpatikus idegrendszer fokozott aktivitása esetén az emésztésé, az energiaraktározásé a főszerep. A továbbiakban részleteiben tárgyaljuk az autonóm idegrendszer anatómiai felépítését, megemlítve a releváns fiziológiai vonatkozásokat is – olvastam a bevezetést. Teltek az órák, és az egyébként barátságos szoba a hadifogolytáborok magánzárkáira kezdett hasonlítani.
Este nyolc körül vacsoráztam, úgy terveztem, hogy utána már pihenni fogok, de persze nem haladtam úgy, ahogy akartam. „Még nincs pihenő, majd ha befejezted” – dirigált, én pedig már kezdtem úgy érezni, hogy kifolyik a szemem. A tagjaim elgémberedtek, a derekam nyilallt, a nyakamba is beállt a fájdalom. A paraszimpatikus idegrendszer agytörzsi magjai cranio-caudalis irányban a következőek – olvastam, és közben próbáltam a tolongó gondolatok tömegét kiszorítani az agyamból, hogy fel is fogjam az egyre hevesebben hullámzó mondatokat.
Másnap korán keltem, megbeszéltük a többiekkel, hogy összeülünk nálam átbeszélni az anyagot. Fogat mostam, majd megettem a szokásos zabkásámat, és rendbe szedtem a nappalit. Éppen a díszpárnákat rendeztem szimmetrikus alakzatba a kanapén, mikor megszólalt a csengő. Enikő volt az. Hosszú, bézs viharkabát volt rajta, kiemelte a gesztenyebarna szemeit. Az arca piros volt a reggeli hidegtől. Éreztem, ahogy emelkedik a pulzusom, csak néztem, de nem tudtam megszólalni.
– Helló! Bocsi, egy kicsit korán jöttem. A többiek még nincsenek?
– Még nincsenek, de gyere csak. Kérsz egy teát?
– Igen, köszi!
– Ülj le nyugodtan, mindjárt hozom.
Vizet engedtem, és próbáltam valami személyesebb témával előhozakodni, de semmi nem jutott eszembe.
– És hogy megy? – szóltam ki végül a konyhából.
– Nem vészes szerintem, amivel bajban vagyok, az az autonóm része, az valahogy annyira nem világos.
Elmosolyodtam. A vízforraló megremegett, kitöltöttem a kancsóba a vizet. A teafilter pirosan füstölögni kezdett, citrompótlót dobtam bele, és elindultam a nappaliba. Ideje volt elkezdeni tanulni.