Szerző: Lintner Dóra Lili
A novella témája: Mentális létem
Összekuporodva ültem az ágyam előtt, idegesen birizgáltam a lerágott bőrt az ujjamról. – Letépjem? – suttogtam. Hisz úgyis minden lelki seb felszakad. Igazán rám férne valami új fájdalom. Lassan belemerültem a fájdalom gondolatába, s magam akartam definiálni. Ahogy egyre mélyebbre ástam magamat, már fel sem tűntek a kinti zajok, amik miatt kuporodtam. Egyszer csak csend lett.
Feltápászkodtam, hogy megtaláljam a csend forrását. Anya a kanapén ül, cigivel a kezében, és meredtem bámul a padlóra. Apa sehol, csak a parfümje illatát és a rideg hangulatot hagyta maga után.
– Mi történt? – kérdeztem óvatosan. Nagy sóhajjal, rám sem pillantva két szívás között leharcolva válaszol. – Semmi. – Még mindig nem néz rám. Csak állok előtte, várok valami csodát, valami tartalmas választ. Pedig tudom, hogy mi történt. Minden este ugyan az a téma. A kereset, annak költése.
– Pedig tudod, hogy pozitívabban kellene hozzáállnotok. Kicsit támogatni, nem kérek mást – zsörtölődött apa. – Két éve csak türelmet és támogatást kap, persze kötekszünk is, sokszor világosítjuk fel, hogy nem gondolkozik helyesen.
– Minden vagyonom odalett, a te álmaid miatt. A saját vagyonomat bíztam rád, hogy jobb életet teremts a családunknak. Bíztam benned, bíztak benned a gyerekeid is. Egyre rosszabbul élünk, alap dolgokat sem engedhetünk meg magunknak – görnyedt le anya ajka, miközben a székre rogyott. Én ismételten bent kuporodtam, a bőrömet piszkálva. Tegnap értelmeztem a fájdalmat, tegnapelőtt a magányt, azelőtt a hiány fogalmát… Ma valahogy üres volt a fejem. Mintha már minden szó jelentését meghatároztam volna, mintha már nem lenne semmi, ami érdekelne. Ugyanolyan üresen néztem a bolyhos szőnyegemet, mint anya tegnap a parkettát. Most valahogy csak az üresség járt a fejemben.
Ma is lassan, de biztosan csend lett. Kimentem. Apa megint sehol, ma már parfümillatot sem hagyott maga után. Nem is kérdeztem semmit, csak töltöttem egy pohár vizet. Leülök az étkezőhöz, lassan kortyolok a hideg vízbe, és még mindig fagyos a tekintetem. Eleredt a vér az ujjamból, mert ma tettem meg bátorságot, hogy letépjem a lerágott bőrt. Néztem, ahogy lassan kibuggyan a vérem, és elkezd lefele folyni a mutatóujjamon, mintha versenyezne valami láthatatlannal.
– Most nincs igazam?! Olyan régóta szeretnék elválni. Nincs közöttünk már semmi, folyamatosan bánt – fakadt ki anya, csak a kuka fedele csapódására nézek fel, mert anya megint cigizett, és dobott ki egy csikket.
– Nem is tudom, hogy mit kéne mondanom – vezettem vissza a tekintetemet a kicsiny, de gyors vércseppre, már a kézfejemnél járt.
– Nyilván nem neked kéne ezeket mondanom, de mellettem állsz, és velem értesz egyet, igaz? – Valójában nem tudtam, hogy mi volna a helyes. Mellette állni, apa mellett állni, vagy pártatlannak lenni. Anyának sose tetszett a pártatlanságom, valaki mellett mindig állnom kellett.
– Tulajdonképpen… mindkettőtökkel egyetértek – monoton hangsúllyal fejeztem ki magamat. Meglepődésemre, csak egy cinikus hümmögést kaptam. Olyan fáradtnak éreztem a levegőt. Ahogy szótlanul ül az anya és a felnőtt lánya, ennyi idősen a fiúkat kéne kibeszélnie velem, nyaggatnia kéne, hogy mikor lesz unokája, és… pletykálkodnunk kéne. De csend. Szigorú csend. Eltelik pár perc. Apa hazaér.
– Ilyenkor mindig faképnél hagysz, és leviszed a kutyát. Miért nem tudunk kommunikálni?– faggatta anya apát. Nem akartam, hogy megint belekezdjenek, mert az éjszakába nyúlna. Nem kéne beleszólni, de nagyon fenyeget a gondolat, hogy legalább egy mondat kerüljön a számra.
– Nem kéne minden este ezt csinálni – halkan ejtettem ki, voltaképpen nem is tudom, hogyan és miért. Mindketten megálltak és rám néztek, én még mindig a vért néztem, ami megállt és kezdett megszáradni.
– Tessék? – kérdezték egyszerre.
– Csak nem lesztek előrébb ezekkel az estékkel. Egyikőtök sem egészséges, anyának mentális, apának fizikai problémája van. Mikor láttátok újra az öcsémet vagy a húgomat kimerészkedni a szobájából. Régen! – kezdtem ingerültebb lenni. ,– Még kicsik voltunk mikor így kezdetek viselkedni előttünk. Legalább a kamaszkort hadd éljük meg… csendben, nyugalomban. Mindig ugyanarról vitáztok, és ugyanaz a vége, egyszer sem haladtatok előre. – hagytam pár perc csendet, magam sem tudtam feldolgozni, hogy kinyitottam a számat, és megmondom, mit gondolok már évek óta. Valahogy megértettem a kis vércseppet, fájdalom ért, ahonnan szökni kezdett, gyorsan, apróbb nyomot hagyva. Amint ezt megértettem, halkan, érzelemmentesen megszólaltam.
– Hiszen mindannyiunk szökünk egymás és a fájdalom elől.