Áhított példaképek – Sikertörténetek a gyerekotthonokból

2013. július 22. |

Az állami gondozottakra alapvetően nehéz sorsú gyerekekként gondolunk, hogy felnőttkorukban mi lesz velük, arról kevés szó esik. Vannak-e sikertörténetek? Múlhat-e egyetlen nevelőn, hogy milyen irányt vesz az életük? Az érintettek nem beszélnek szívesen, pedig a jó példa a legnagyobb segítség a gyerekotthonok lakóinak.

Haza is jött, meg nem is, ismeri a járást, de már sok minden másképp van, mint az ő idejében – a 24 éves Nagy Viktória négy éve nem járt a gyermekotthonban, ahol a tinédzseréveit töltötte. „Hányan vannak most a csoportban? Ki lakik az én szobámban?” Tele van kérdésekkel, csillog a szeme az amúgy csendes, zárkózott lánynak. Mutatja az utat, szűk lépcsőkön megyünk felfelé a családias hangulatú, öblítőillatú otthonban. Színes ruhák száradnak mindenfelé, míg a gyerekeknek éppen különleges programban van részük: a nevelők cirkuszba vitték őket. A Szilágyi Erzsébet Gyermekotthon egyike azoknak a fővárosi intézményeknek, ahol olyan gyerekek nevelkednek, akiket a szüleik nem tudtak megfelelően ellátni.

Fehér foltok
„Semmit sem tudok a szüleimről, háromévesen kerültem gyerekotthonba, aztán nevelőszülőkhöz, utána megint gyerekotthonba” – meséli Viki, aki a testvérével ment egyik helyről a másikra. Kiskorából nincsenek emlékei, de mintha nem is nagyon akarna emlékezni arra az időszakra. „Kamaszként aztán nagyon rossz voltam, nehezen kezelhető, nem értettem, hogy mi történik velem” – meséli. A mai napig sem tudja, hogy a nevelőszülőktől miért került újra intézetbe, a nevelőszüleihez mégis ragaszkodik, rájuk tekint pozitív példaként, azt mondja, az ő támogatásuknak is köszönheti, hogy leérettségizett és továbbtanult. „Kevesen jutunk el idáig, sok akaraterő kell hozzá. A kudarcok miatt sokan el sem hiszik magukról, hogy ők is vihetik valamire.”
Viki két éve dolgozik, titkárnő a fővárosi gyerekvédelmi szolgálatnál, annál a hivatalnál, ahol a hozzá hasonló sorsú gyerekek ellátásával foglalkoznak. „Nagyon szerettem volna oda kerülni” – mosolyog elégedetten. Tervezi, hogy majd valamilyen más módon is segíteni fogja a családi támogatás nélkül felnövő gyerekeket. Neki talán a munkahelye miatt is könnyebb felvállalni a múltját, de azt mondja, nagyon is megérti azokat, akik titkot csinálnak belőle, hiszen nem kevés előítélettel, megbélyegzéssel találkoznak, akik állami gondozottak voltak.

Bizalmi kérdések
„Nem szégyellem, de csak azok tudják, akikkel közeli viszonyban vagyok” – kezdi a 28 éves Eszter, aki egy hatalmas, 140 fős intézményben, az azóta átalakított Menyecske utcai gyerekotthonban nőtt fel. Törékeny és visszafogott, mégis határozottnak tűnik. Kommunikáció szakon diplomázott, jelenleg az egyik kereskedelmi televízió alkalmazottja. Úgy tudja, a 140 gyerek közül, akikkel nagyjából egyszerre voltak „menyecskések”, körülbelül tízen érettségiztek le, és mindössze hárman-négyen szereztek diplomát.Szerinte a sikerhez kellett egy jó adag belső indíttatás, de volt olyan nevelő is, akinek nagyon sokat köszönhet. „Együtt találtuk ki, hová felvételizzek, sőt a papírjaimat végül az ő férje adta be helyettem.” A testvérei közül egyedül ő érettségizett le, pedig az öt lány egyszerre került intézetbe, sokáig együtt is nevelkedtek.
„Kilencéves voltam, amikor az iskolából elvittek a gyerekvédelmisek. A testvéreimmel végigsírtuk az utat a gyerekotthonig. Nem láttak el minket otthon, előfordult, hogy napokig nem kaptunk enni, ezért kerültünk be.” Később az édesanyjuk többször is megpróbálta magához venni őket, de nem tudott megfelelő körülményeket teremteni, ezért a lányok maradtak az intézetben. „Én voltam a leganyásabb, mégis én döntöttem úgy – 16 éves korom körül –, hogy nem akarok vele többet találkozni, elegem lett a hitegetésből, a hazugságokból.” Bár még nem foglalkoztatja komolyan az anyaság, Eszter a saját bőrén tanulta meg, hogy előbb megfelelő körülményeket fog teremteni hozzá. „Ahogy én születtem, a semmibe… úgy inkább ne legyen.”
Munkája mindig volt, egy éve pedig – lakáshitel segítségével – saját lakása is van. Egyedül vágott bele új otthona kialakításába, régi vágya volt, hogy a saját lábára álljon. „Nehezen bízom meg az emberekben, és azt is megfigyeltem, hogy érzékenyebb vagyok másoknál. Lehetnék kiegyensúlyozottabb. Az intézetben mindenért nagyon keményen meg kellett harcolni.”

Szöveg: Tiefenthaler Eszter
Fotó: Pályi Zsófia

A folytatást keresd a szeptemberi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2011. szeptember]

‘),

Még több Riporter