Aki ételt, italt adott… – Akcióban a Gyermekétkeztetési Alapítvánnyal

Túl sok kalandfilmet nézhettem. Ezért éreztem egész gyerekkoromban romantikus vágyat a hajótöröttek, a dzsungelben rekedtek és a sivatagban tikkadók viszontagságai iránt. Egyszer meg akartam érezni, milyen kicserepesedett ajakkal, fájdalmasan üres gyomorral áhítozni egyetlen éltető falatra. Azóta se fordult elő. Ha reggeli nélkül rohanok el otthonról, útközben bekapok egy sajtos rolót. Ha nincs időm ebédet főzni, leugrom a kínaiba. Ha már készül a vacsora, de kedvem szottyan előtte nassolni, csokit, ropit, pisztáciát ropogtatok. Hogy jobban menjen a munka, kávéval, sütivel kényeztetem magam.

„Húszezer” – mondja Berta Klára, a Gyermekétkeztetési Alapítvány (GYEA) önkéntese. „Ez kizárt!” – hitetlenkedem. Lehetetlen, hogy Magyarországon húszezer gyerek éhezzen. „És százötvenezer alultáplált” – folytatja Klári, miközben Pesterzsébet felé araszolunk a dugóban. Bár péntek délelőtt van, a pacsirtatelepi Jósika utcában mindenki otthon lesz. A hét gyerek a vakáció, a szülők munkanélküliségük miatt. „Igyekezzünk, Lajosék, hála az égnek, délre állásinterjúra mennek a soroksári gyümölcsfeldolgozóba!” – előz kettőt Klári, aki főállásban egy sportruházati cég országmenedzsere, mellékesen a Gyermekétkeztetési Alapítványnak segít, ahol, és amikor tud. Kampányt szervez, sajtókapcsolatokat ápol, és ha ideje marad, legalább havonta egyszer, három-négy tömött szatyorral felbukkan Kovács Lajoséknál. Nem véletlen, hogy engem épp hozzájuk hívott. Akarja, hogy lássam: gyerekek nemcsak züllött, iszákos, naplopó szülők mellett éhezhetnek. A harmincnyolc éves Lajos a harmadik férje Hajninak. Az asszony első két gyermekének, a tizennyolc éves Pistinek és a tizenhat éves Krisztinek meghalt az édesapjuk. Második élettársának három gyermeket szült: Tomit, Verát, Bettit. Akár az orgonasípok: tizenegy, tíz, kilenc évesek. A férj ivott, és verte őket. Hajni pedig szerencséjére menekülés közben az akkor még gyermektelen szobafestő-mázoló Kovács Lajos karjaiba futott.

A férfi a templom elől szalad a kocsink elé, hogy a házáig kísérjen. Háznak, kiderül, jóindulattal mondhatni csak az épületet, valójában Lajos öccsének és édesanyjának otthonához csatolt, huszonöt négyzetméteres odú ez. „Megjöttek! Megjöttek!!!” – kiáltja az egyik gyerek az udvarról a konyhába, a másik a szúnyoghálós ablakból az utcára, a harmadik a nyakunkba ugorva. Berta Klárát hárman ölelik egyszerre. A nagylányok, Vera és Betti – ahogy Kláránál megszokták – engem, az ismeretlent is megpuszilnak. Fogalmuk sincs, mit keresek náluk, de látom, mivel Klárival jöttem, gyanakvásuk szertefoszlik. „Foglaljatok helyet” – tessékel Lajos, mi meg leülünk. Ahogy később megtudom, négy ember éjszakai alvóhelyét foglaljuk épp el. „Ott alszik a Pisti, a Vera meg én” – magyarázza az összes gyerek legcserfesebbike, Betti. Itt a Tomi, mellette a földön a Heni, ha itthon van. A Kriszti, itt, a fotelágyon, de azt most kivittük az udvarra, hogy több legyen a hely. Itt bent az Öcsi, itt meg anya. „És te?” – súgom oda Lajosnak. „Itt, a sarokban, vigyázban, mint a katonatiszt” – mosolyog az apa. Sosem voltam jó számoló, de ez még nincs tizenegy. A háziak elárulják, éjszakára Lajos sógornőjével és az ő kislányával is megosztják a szobát.

„Kicsomagolhatjuk?” – Betti majd” kiugrik a bőréből, le sem tudja venni a szemét az ajándékba hozott, kövérre tömött nejlonszatyrokról. Az egyikben ruha van, Klári régen vagy sosem használt otthoni holmijai, a másikban meg a szokásos. GYEA-csomag a legszükségesebb élelmiszerekkel. A kamaszlányokat persze most, reggeli után, teli hassal a ruhászacskó lényegesen jobban érdekli. „Hű, de csinos! Add csak ide, az rám jó! Ez a Pistinek, ez meg anyunak” – csivitelnek, és csoportosítják a göncöket külön kupacokba. „Ehhez a szoknyához kölcsönveszem a Kriszti festékeit” – sikoltja Betti, és huncutul néz az anyjára, pontosan tudja, hogy a nővére szemceruzája neki egyelőre tabu. „Nem baj, vízzel is ki tudjuk festeni magunkat, igaz Vera?” „Persze! A Betti bekeni a szeme fölött, aztán megkérdezi tőlem, hogy látszik-e! Én meg mindig azt mondom neki, hogy persze, nagyon csillog!”

Csomagolás közben a parányi szobán jártatom a szemem, és töprengek: az új ruháknak hol akadna hely? Az lehetetlen, hogy a kanapék támláján tornyosuló stócok tetején még elférjenek. Pakolófelület alig van. Tapéta is csak úgy háromnegyedig, Lajos egyszer hozzáfogott ugyan a felújításhoz, de csak eddig jutott, azóta se pénze, se ideje befejezni. Nyilván a szőnyegpadló se mindig így nézett ki, foszlott lyukacsosan, hogy kikacsint alóla a betonpadló. Ennek ellenére a ropimorzsát Kovácséknál tilos leszórni, és aki papucsban trappol be a szobába, azt is hamar kizavarják. Rend van egyébként, most inkább káosz. A GYEA-s zacskók kiürültek, a gyerekek háztartási kekszekkel, majonézes flakonnal, szörppel, virslivel, liszttel és zöldborsókonzervvel bástyázzák körbe magukat. A Kovács család évek óta kap alapítványi élelmiszert karácsony előtt, Mindenki ebédel nevű programjukban pedig év közben is, havonta többször. Így lehet, hogy a gyerekek nemcsak az iskolai menzán, hétvégénként otthon is jóllakhatnak az élelmiszerpakkból. Legnagyobb sikere egyértelműen a majonéznek van, bár hiába extra méretű a kiszerelés, Hajni szerint két nap múlva egy csepp sem lesz belőle. De ma legalább biztos a kedvencük, sült krumpli lesz a vacsora! „Ki van zárva – nevet Hajni. – Ahhoz reggel nyolckor neki kellett volna állnom hámozni. Legalább tíz kilót, hogy mindenki jóllakjon.” „Máskülönben vacsorára nálunk nincs főtt étel. Szerencse, hogy a gyerekek szeretik a margarinos meg a zsíros kenyeret. Soha nem követelőznek” – dicsekszik Lajos. Azt nem meséli el, hogy leszidta őt Klára, mert nem szólt, amikor a gyerekek két héten át reggelire, ebédre és vacsorára is zsíros kenyeret ettek.

Mellesleg abból a pénzből, ami a Kovács családnak havonta biztosan bejön, nem nehéz kifutni. 89 ezer forint családi pótlék, 47 ezer árvaellátás meg 23 ezer főállású anyasági Hajninak. És amit Lajos keres. Feltéve, ha kifizeti a főnöke. Mert a baj leginkább az, senki nem akarja őt bejelenteni. Előfordult már, hogy komplett családi házat kifestett, és várta, hogy az építési vállalkozóval való megállapodás szerint, a legvégén, a zsebébe kapja a pénzt. Azóta se látta a pasast. Se a fizetést. De vezetett postai kocsit havi hatvanezerért, lerak padlólapot, kicsempéz, vakol, ahol csak lehet. „Hol tanultál ennyi mindent?” – kérdezem. „Az életbe?” – feleli, és felhörpinti napi második kávéját – mondjuk úgy, az ebédjét. Néha ugyan előfordult már, hogy nemcsak este, napközben is maga elé vett valami ennivalót, de pár falat után mindig eszébe jutott, hogy lakmározna ugyanebből valamelyik gyereke, és kifordult a szájából a falat. Elcsomagolt, és elindult, hogy felvegye a szolgálatot egyetlen, ingyenes munkahelyén, a kerületi polgárőrségnél. Az egy dolog, hogy társaival lopott autókat juttatnak vissza a gazdáiknak, és éberen őrzik a kerület éjszakai békéjét, de Lajosnak nemcsak küldetése, egyetlen szórakozása is a szolgálat. Közben elfelejti, hogy aludni legfeljebb két órája lesz, hogy Heninek balkezes olló, és  színes gyurma kell az elsőbe, Verának tankönyv a negyedikbe, és hogy Tomi fiának tegnap nem tudta befizetni az ebédpénzt. Így a gyerek, míg a többi levest szürcsöl majd a menzán, egy hónapig biztosan szendvicset ebédel. Pistire gondolnia viszont ilyenkor is nagyon jó. Szakácsiskolába jár a legidősebb fiú, ilyen gyereket – Lajos szerint – nem hordott még a hátán a Föld. Úgy főz, mint az álom, mégis szerény, a szavát nem hallani. „A Gellértbe megy gyakorlatra – büszkélkedik az apa, mintha fogadott fia a saját álmait készülne valóra váltani. – Ha ott semmit nem szúr el, és van egy kis szerencséje, meg sem áll a tengerjáró hajóig!” Egy pillanatra pedig még az autóvadászatnál is messzebbre álmodja magát a Pacsirtatelepről.

Szöveg: Valaczkay Gabriella
Fotó: Reviczky Zsolt

[Marie Claire, 2007. október]