Minden este láttuk a híradóban, amikor a közel-keleti forradalmak helyszíneiről jelentkezett be, legutóbb pedig a polgárháborús Afganisztánban forgatott. Tudósítói munkájáról könyvet is írt, kiírta magából a nehezen feldolgozható élményeket. Most viszont az elegáns Monte-Carlóból érkezett, mert a dokumentumfilmjét beválogatták az egyik legrangosabb fesztiválra.
A hírre érzékenynek kell lenni, ráérezni azokra a dolgokra, amelyek még nem kerültek nyilvánosságra, az utóbbi időben viszont egyre jobban foglalkoztatnak az egyes emberek történetei. Egy család története többet mond a politikai konfliktusokról is, mint ha egy politikus nyilatkozik róluk.
Mennyire számít különlegesnek a külföldi tudósítók között, hogy nő vagy?
Vannak női tudósítók, de egyértelműen a férfiak dominálnak ezen a területen. Libanonban a sajtó egy háztetőről követte a bombázásokat, ott azért hirtelen nagyon nagy csend lett, amikor egyedüli nőként, golyóálló mellényben kiléptem a háztetőre. Pár másodpercig furán is éreztem magam, de aztán többen odajöttek hozzám, és megkérdezték, segíthetnek-e valamiben. Újságíróként mindig célpontok vagyunk egy háborúban, mert az érintettek többségének nem érdeke, hogy riporterek lábatlankodjanak körülöttük, és információkat juttassanak el a külvilághoz. Engem is üldöztek már azért, mert újságíró vagyok, de nem azért, mert nő vagyok. Az arabnyelv-tudásom egyébként a legerősebb védőpajzs.
Az anyukád magyar, az édesapád szír – apukádtól tanultál meg arabul?
A húgommal sokszor jártunk gyerekkorunkban Szíriában, de felnőtt fejjel döntöttük el, hogy megtanulunk arabul. Jártam arab szakra, és egy évet Tunéziában töltöttem ösztöndíjjal. A különböző arab országokban viszont óriási különbség van a dialektusok között, egy tunéziai például lehet, hogy nem is tud beszélgetni egy szíriaival, mert sok szavuk még csak nem is hasonlít egymásra. Az a szerencse, hogy az irodalmi nyelv közös, és én elsősorban azon beszélek.
A származásod hátrány is lehet, elfogulttá válhatsz bizonyos helyzetekben.
Ahhoz, hogy hiteles legyek, nekem triplán elfogulatlannak kell lennem. Nagyon nagy energiát fektetek ebbe, és úgy gondolom – a visszajelzések alapján is –, hogy ezt sikerült elérnem.
A látott tragédiák átalakították az értékrendedet?
Sok mindent újraértékeltem, és nagyon sok időt és energiát szentelek annak, hogy felhívjam mások figyelmét is arra, hogy értékeljék újra azokat az alapvető dolgokat, amelyeket adottnak, evidensnek tekintenek. A fürdőben van folyóvíz, van vécé a lakásban, tudjuk, hogy másnap lesz mit ennünk – ezeket mind értékelnünk kellene. Apróságokon pedig nem lenne szabad annyit bosszankodni és panaszkodni sem, hanem egy lépést hátralépni és arra koncentrálni, ami valóban fontos, például a családra.
A ti családotok hogy működik?
Mi egy őrült mediterrán család vagyunk, például a monte-carlói fesztiválra eljöttek velem a szüleim és a barátom is, bepakoltunk az autóba, és négyen vágtunk neki az útnak. Mindent megbeszélek a szüleimmel, a húgommal és a nagynénémmel – soha nem hagynánk cserben a másikat, mindig figyelünk egymásra.
A veszélyes helyzeteket hogyan kezeled? Lehet készülni rájuk?
Az a legnehezebb ebben a műfajban, hogy hiába voltam már egy adott országban háromszor, amikor negyedszer visszamegyek, akkor sem tudhatom, hogy mire számíthatok. A veszélyre így nagyon nehéz felkészülni. Bevallom, hogy szoktam félni, nagyon is, de inkább az utazás előtt. Amikor ott vagyok, akkor már jobban fel tudom mérni a kockázatot. De legutóbb Afganisztánban is többször féltem. Félelemmel leginkább az tölt el, amikor kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, például egy szálláson, ahol egyszer csak elmegy az áram – ami az első jele szokott lenni a rablásoknak –, akkor az ember arra számít, hogy a következő pillanatban betörnek, és ki tudja, hogyan végződik a történet. Általában az esték a legfélelmetesebbek, amikor a munkával már végeztünk.
Mire gondolsz ilyenkor?
Arra, hogy egy bizonyos ponton túl úgysem tudom befolyásolni az eseményeket. A baj bárhol megtörténhet, és ha úgy kell lennie, akkor itthon is megtörténik. Fatalistán próbálom felfogni – és ez kell is ahhoz, hogy az ember ne vonzza be a bajt.
Szöveg: Tiefenthaler Eszter
Fotó: Trunkó Bálint
Smink: Békefi Zsóka
‘),
