Al Ghaoui Naima: „Jó érzés felvidítani a foglyokat”

„A családunk története a ”70-es évek elejére nyúlik vissza. Apukám akkor érkezett Szíriából Magyarországra, hogy orvosnak tanuljon. Anyukámmal az egyetemen találkoztak, és ahogy tudom, nem voltak oda elsőre egymásért, sőt… De mivel apu keresztény, anyu sajnálta őt, hogy család nélkül kell karácsonyoznia, ezért meghívta magukhoz az ünnepekre. Aztán más irányt vett a kapcsolatuk, mert 1977-ben még egyetemistaként összeházasodtak, és egy évre rá megszületett a nővérem, Hesna, ”80-ban pedig én. Nem sokkal később kényszerhelyzetbe került a család. Szíriában érvényben volt ugyanis egy olyan törvény, amely szerint a férfiakra három év kötelező katonaság vár, és ha azt nem teljesítik, akkor nem mehetnek vissza a hazájukba. Így nekivágtunk mindannyian, sőt jött velünk a nagymamám is, meg anyu húga, Viki, aki csak egy pár évvel idősebb nálam, és akivel amúgy testvérekként nőttünk fel. Az volt a terv, hogy anyu elhelyezkedik orvosként, és így kivárjuk ott a katonaidőt. Mivel anyu nem talált munkát, csak néhány hónapig maradtunk. Visszamentünk Salgótarjánba, apu pedig később jött utánunk, amikor letelt a katonaság. Nem voltak könnyű évek, főleg a szüleimnek, mégis csupa jó emlék él bennem. Apu levelei, a telefonbeszélgetések, és anyunak a szüntelen figyelme, energiája.

Amikor Hesnának középiskolát kellett választania, elhatározta, hogy Szolnokra akar menni két tannyelvű gimnáziumba. Úgy döntöttem, hogy én is oda megyek, de csak egy évet voltunk ott együtt, mert Hesna elment az Egyesült Államokba ösztöndíjjal, én pedig tizenhat évesen bejelentettem a családnak, hogy el akarok utazni Szíriába. Hogy mi vonzott oda? Hesnával mindkettőnknek nagyon erős az arab identitásunk, és nekem kifejezetten hiányzott, hogy soha nem éltem ott, hiába mentünk ki rendszeresen. Meg akartam ismerni a kultúrát, és zavart, hogy nem használom a nyelvet, hiszen otthon magyarul beszéltünk.

A család része volt a damaszkuszi rokonság is, vágytam arra, hogy közéjük is tartozhassam. A szüleim nagyszerűsége ebben a helyzetben is megmutatkozott. Noha nagyon összetartó, szerető közösséget teremtettek számunkra, mindig elengedtek bennünket, ha menni akartunk: Hesnát Amerikába, engem Damaszkuszba. Apu nővéréhez költöztem, aki nem volt férjnél, és vállalta, hogy »vigyáz« rám. A korom ellenére kivételesen engedélyt kaptam arra, hogy a damaszkuszi egyetem arab szakán tanulhassak, a külföldiekkel együtt. Először furcsa volt, hogy ott szigorúbb normák szerint kell élnem. Tizenhat évesen egy lány ott nem mehet oda, ahova csak akar, főleg nem esténként.

Alkalmazkodnom kellett a helyi szokásokhoz, és a kinti családom is úgy érezte, hogy most ők tartoznak felelősséggel értem. Szigorúak voltak, ami nekem új volt, és persze lázadoztam. Aztán persze túljutottunk a vitákon, és még erősebbé, szorosabbá vált a kapcsolatom velük. Az az év különleges volt, jót tett nekem. Sokat olvastam, tanultam, azt hiszem, megfontoltabb lettem. Aztán visszamentem Szolnokra, és rájöttem, hogy ez a váltás sem könnyű. Mielőtt elmentem, szabad tinédzser voltam, Damaszkuszban sokkal korlátozottabb közegben éltem, utána pedig megint Szolnokon, kontroll nélkül és saját kívánságra egyedül, albérletben.

A továbbtanulásnál a racionális érvek kerültek túlsúlyba. Egyrészt Hesna már a jogra járt, másrészt a szüleim, látva a sokféle művészeti ambíciómat, meggyőztek, hogy legyen előbb egy rendes szakma a kezemben, így én is a jogi egyetemen kötöttem ki. Hogy milyen művészetek ejtettek rabul? A családban erős a művészi hajlam, Viki és a másik nagynéném is nagyon szépen fest, csakúgy, mint Hesna, én pedig szobrászkodom. Az egyetem három éve alatt pedig párhuzamosan játszottam a Merlin Színházban is. Ám akkor beláttam, hogy ez mind egyszerre nem fog menni. Főleg, hogy miközben jogra jártunk, felvettük az ELTE-n Hesnával az arab szakot. Őt amúgy mindig az újságírás vonzotta, én viszont csak azt éreztem biztosan, hogy semmiképpen nem akarok jogász vagy ügyvéd lenni. Kapóra jött az az e-mail, amelyben arabul tudó munkatársakat keresett a Nemzetközi Vöröskereszt. Úgy tűnt, az egyik gyerekkori álmom megvalósulhat. Tavaly tavasszal Genfbe utaztam egy kétnapos felvételire, amely nyelvi tesztből, pszichológiai alkalmassági vizsgából, személyes beszélgetésből állt. Azt is vizsgálják, miként viselkedsz csoportban. Ha megfelelsz, az határozatlan idejű szerződéssel jár, és mellette egy úgynevezett missziós szerződéssel, azaz konkrét időre szóló küldetéssel. Az első missziónál nincs nagyon választási lehetőség, mész, ahová küldenek, de velem kivételt tettek, nyilván a származásom miatt: megkérdezték, elmennék-e Izraelbe.

Emlékszem, éppen fallabdáztam, és egy hevesebbre sikerült ütés után kitört a fogam, ott ültem a pályán, a fogammal a kezemben, mobillal a fülemen, és alig tudtam válaszolni, hogy persze, vállalnám. Így kerültem Tel-Avivba, ahol az lett a munkám, hogy ellenőrizzük: a nemzetközi humanitárius egyezményeknek megfelelően bánnak-e a palesztin foglyokkal a börtönökben. A folyamat úgy néz ki, hogy először a börtönigazgatóval beszélek, aki elmondja, mi változott a legutóbbi látogatás óta, aztán a kollégáimmal a cellákba megyünk beszélgetni a fogvatartottakkal. Ők beszámolnak az életkörülményeikről: milyen az élelmezésük, a ruháztatásuk, esetleg bántalmazták-e őket. Mindez persze teljesen bizalmas. Hogy mit tapasztaltam ezekben a börtönökben? Erről sajnos nem beszélhetek. Tény, hogy a szabadságuktól megfosztott emberekkel találkozni lelkileg nem túl felemelő. De talán alapvető ösztön, hogy amit nem tudok feldolgozni, azt nem is fogadom be teljesen, és viszonylag távol tudok maradni érzelmileg ezektől a helyzetektől. Azt gondolom, ez még nem zárja ki az empátiát.

Szöveg: Boda Ildikó
Fotó: Trunkó Bálint

A folytatást keresd az augusztusi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2008. augusztus]