Van egy lány, aki szereti a járatlan utakat, és sok mindent megvalósított, amiről mi olykor álmodozunk. Ám végül csak kiderül: van, amiben mi nők mindig egyformák maradunk. André Kriszta annyi szélsőség után másra sem vágyik, mint a megnyugtató mindennapokra – ha vele tartanak, ha nem. Azt mondja, egy nő – ha vonzza is a kiszámíthatatlan –, a végén mégiscsak a biztonságot keresi.
Sosem volt igazi otthonunk, pár év után mindenhonnan költözni kellett. Talán ez a mostani építkezés is arról szólt, hogy a folyamatos változásban gyökerem legyen valahol. Bárhol. A furcsa az, hogy amióta ezen igyekszem, egyre távolabb költöztem, és egyre messzibb tájakra utaztam. Mindenhol keresem a jó dolgokat. Ételeket, gondolkodásmódokat, szokásokat. Thai és maláj konyhában egész jó vagyok, értek a különféle csípős currykhez, tudok indiai kenyeret, mexikói lepényeket sütni… De egy dologgal sosem barátkoztam meg. Azzal, ahogyan az arab országokban a nőkre tekintenek – pedig nem vagyok feminista. Csak épp meggyőződésem, hogy a nők mindenben jobbak, mint a férfiak. A főzés, a szervezés, de akár a matematika vagy a technika is jobban megy nekünk.
Női szempontból Kazahsztán most nagyon a bögyömben van. Pontosan egy évet éltem ott, a férjemet követtem oda, aki munkalehetőséget kapott Közép-Ázsiában. Korábban azt hittem, Kazahsztán viszonylag liberális hely, de ott már egészen mást tapasztaltam. Kazahsztán csaknem akkora, mint az Európai Unió, de annyi lakosa van, mint Magyarországnak. Régen a kis törzsek egymástól távol tanyáztak, maguk között viszont tilos volt a házasodás a vérfertőzés miatt. Ezért a férfiak csapatostul lóhátra ültek, elmentek egy szomszédos törzsig, kiszemeltek egy nőt, és magukkal vitték. És hát a hagyományok makacs dolgok. A nőket ma is rabolják – feleségnek. Két-három olyan eset is történt, amíg kint voltam, hogy sétáltak haza a lányok a suliból, megállt mellettük egy autó, benne több férfi. Előre kifigyelik az adott lányt, betuszkolják az autóba, elviszik a falujukba, ahol a szülők már beöltözve várnak, és ott rögtön meg is tartják az esküvőt. Persze ilyesmi csak helyiekkel történik meg. Már csak azért is, mert azt a rabszolgamunkát, ami utána következik, egy európai lány nem végezné. Ki kell szolgálni az egész családot, mosni mindenkire, a gyerekekre felügyelni, sajátokat szülni folyamatosan…
Én »európai módon« terveztem mindig, de a férjemmel (Alexander, aki német állampolgár – a szerk.) sokszor gondolkodtunk azon, hogy külföldre kellene költöznünk. De nem fejlett országba. Nem is tudom, miért. Kalandvágy, kihívás, egzotikum… Hogy vajon a saját határaimat meddig tudom kiterjeszteni. A nyaralásaink is mindig ilyenek voltak. Elindultunk Budapestről autóval, és elmentünk mondjuk Iránig vagy a mauritániai határig a Szaharán át. Voltunk így Egyiptomban, Törökországban, össze se tudom számolni, hányszor Dél-Afrikában, Zimbabwéban. És nem hotelekben aludtunk. Vettünk egy terepjárót, aminek levágattuk a hátulját, és megterveztünk rá egy építményt fürdőszobával, konyhával, frizsiderrel, szolár rendszerrel. Nagy kaland volt, sok mindent láttunk, és ép bőrrel hazatértünk.
Amikor Laila, a kislányom megszületett, minden ment tovább ugyanúgy. Járta velünk a világot. De itt, ebben a házban van egy sarka, amiről tudja, hogy az övé, hogy ez az otthona. Hogy mit szeretne igazán? Nem is tudom. Egy ideig talán vak voltam. Próbáltam neki érdekessé tenni ezt az életformát, mert úgy gondoltam, csak így tudok élni. De lehet, hogy leginkább az tetszene neki, ha egy helyben lakna, változatlan körülmények között, mint egy »normális« gyerek. Pedig egészséges kislány. Antibiotikumot talán egyszer kapott életében annak ellenére, hogy a világjárásnak bőven vannak veszélyei. Marokkóban egyszer megbetegedtem. Valamit megehettem… Egyfolytában hánytam, kiszáradtam, fogytam óráról órára. A párommal és az öcsémmel voltunk, sok száz kilométerre minden lakott területtől. Még két-három napom lehetett hátra. Végül egy szent ember fia gyógyított meg. Forró köveket pakolt a hasamra, nyomkodott, és valami fehér folyadékot itatott velem. Abban a pillanatban úgy éreztem, ha ő nem segít rajtam, vége. Talán ez számított. Ez a vakhit. Óráról órára jobban lettem. Aztán elindultunk, hogy kikeveredjünk a sivatagból. Csakhogy elkezdett esni az eső. Na, akkor mindenki nagyon megijedt. Sokan azt hiszik, a sivatagban jól jön az eső. Ehhez képest ott a legtöbben úgy halnak meg, hogy vízbe fulladnak. A talaj nem szívja be a vizet, úgyhogy ha van egy nagy esőzés, beindul a hatalmas víztömeg, váratlanul folyók keletkeznek, akár ott, ahol éppen állsz. Ráadásul elromlott az autónk. Annyi erő még volt benne, hogy egy emelkedőre felhajtottunk vele, de aztán minden irányból folyók kerítettek bennünket körül: csapdába estünk. A fiúk kétségbeestek, teljes volt a káosz. Aztán megúsztuk. Eltűnt a víz, mi meg műanyag csőből eszkábáltunk egy szerkezetet az elromlott pumpa helyett. Így eljutottunk egy oázisig, egy műhelyhez – egy darab csavarhúzójuk, egy fűrészlapjuk és egy kalapácsuk volt. Másfél nap alatt megjavították az autót, és a mai napig jó. Ez hét éve történt.
Szöveg: Kempf Zita
Fotó: Trunkó Bálint
A folytatást keresd a januári Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2008. január]
‘),
