Luu Anh Tuan vietnami származású magyar divattervező, többször volt az év legjobb fiatal tervezője, de Budapest mellett New Yorkban és Londonban is bemutatkozott már. A Marie Claire olvasói jól ismerhetik a legendás tehetségű Tuan munkáit, ám a visszafogottságáról is híres tervező nekünk mesél először magáról.
Tuan igazi művész, minden, általa tervezett ruha és táska karakteres és stílusos – „tuanosan”, természetesen, magától értetődően elegáns. A barátai, a közvetlen környezete mellett a keleti utazásai, az ott élő, természetközeli népek viseletei vagy tárgyai ihletik meg. Ha az ő egyedi tervezésű táskája lóg a vállunkon, a világ divatérzékeny fővárosaiban, de még a minőségre és eredetiségre oly kényes Párizsban is rákérdeznek, ugyan kinek a kreációját viseljük. Tuan a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végzett Budapesten, valamint a London College of Fashionben tanult divattervezést. Otthonába, egyben műhelyébe és bemutatótermébe megérkezni élményszámba megy. Az Andrássy út közelében található showroomban vállfákon lóg a tavaszi–nyári kollekció, a táskák plafonig érő hófehér polcokon sorakoznak. A műhelyasztalon tervek, modellek, csak első ránézésre furcsának tűnő anyagok, szegecsek, jó illatú bőrök és a megmunkálásukhoz szükséges eszközök hevernek egy kupacban. Örök darabok, a korukat jócskán megelőző gyöngyszemek születnek itt, Tuan divatlaboratóriumában.
Amikor megérkeztem, egy mongol asszony fogadott, most az ő főztje került az asztalra. Ő hogy lett a munkatársad?
Van egy félig mongol barátom, aki jelenleg Svájcban tanul, az ő anyukája ajánlotta nekem. A mongol emberek viselete és gondolkodása nagyon nagy hatással van rám és a munkáimra. Ők igazán szabadon élnek a saját világukban.
Hogyan kerültetek éppen Magyarországra a családoddal?
Az apukám diplomataként dolgozott egy, a szocialista országokban működő világszervezetnek. Egyszerűen iderendelték, nem sok beleszólása volt, hogy hová kerül – de ha ment, akkor vitte magával a családját is. Először követségi iskolába kerültem Budapesten, ahol oroszul beszéltünk és tanultunk. A kiküldetés csak három évre szólt, ezért döntöttünk akkor úgy, ennyi időre nem érdemes egy új nyelvet megtanulni.
Nem így terveztük, így alakult. Itt összeomlott egy rendszer, lezajlott a rendszerváltás. A mi országunkban pedig sok volt a háborúskodás, nem tudtuk, mi fog történni a világban. Itt szerettünk lenni, tetszett az ország, tetszettek az emberek. Maradtunk. Zenei általánosba kerültem, de mivel később csatlakoztam a kortársaimhoz, már nem választhattam hangszert. A szüleim egy óraüzletet nyitottak a józsefvárosi piacon, volt, hogy besegítettem nekik árusítani. Vicces volt.
Mi érdekelt akkoriban? Mivel szerettél volna igazán foglalkozni?
Idegenvezetőnek vagy tolmácsnak készültem. Talán a sok nyelv és a rengeteg utazás miatt is, de a szüleim is dolgoztak korábban ebben a szakmában.
Mikor jelent meg az életedben a képzőművészet?
Már a követségi orosz és a magyar zenei iskolában vonzott a művészet, fel is tűnt a tanáraimnak, hogy jól festek. A technikaórák mindig duplán voltak, és a nap végén sokáig maradtam, volt, hogy egészen estig, annyira belefeledkeztem egy-egy alkotófolyamatba.
Most is híres vagy arról, hogy mélyen bele tudsz feledkezni a tervezésbe.
Van, hogy megszűnik a tér és az idő körülöttem. Szerintem ez leginkább karakter kérdése, és szerencsés is vagyok, hogy már kisfiú koromban megismerhettem azt az érzést, hogy ha hagynak, és békében vagyok, akkor egészen bele tudok feledkezni a munkába. Ha megkapom a kellő szabadságot, ha meg tudom fejteni és végül formába tudom önteni a gondolataimat, megnyugszom. Ez aztán olyan örömöt ad, amely még tovább lendít. Vietnamban táncórákra is jártam, még balettozni is tanultam. A táncba is bele tudtam feledkezni, de a festés és a rajzolás a bátyámtól jött. Őt ezekre íratták be a szüleim, és rajta keresztül kezdtem el én is komolyabban foglalkozni velük.
Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Papp Éva, Schneider Zoltán
[Marie Claire, 2011. március]
‘),
