Herner Dorka pszichológus, újságíró, három gyermek anyukája, és ha lehet, kerüli a közszereplést. Az elmúlt hónapokban azonban kénytelen volt többször is felemelni a hangját az édesanyja, dr. Geréb Ágnes és az általa képviselt szabad szülés ügye mellett.
Ez a díjátadó pontosan tükrözi azt a kettős helyzetet, amelyben évek óta él a családunk. Egyrészt az emberek határtalan szeretetét, amely az elmúlt időszakban levelek, üzenetek formájában is eljutott hozzánk. Ugyanakkor a tény, hogy az, akinek ezt a díjat át kellett volna vennie, most házi őrizetben ül, jól mutatja az elutasítást, amellyel szintén naponta találkozunk. Anyukám 1989 óta küzd azért, hogy jogilag szabályozzák a szabad szülés lehetőségét, és most április elején hatályba is lép az erre vonatkozó rendelet. Ami azt jelenti, hogy nem harcolt hiába.
Az elmúlt öt hónapban az édesanyád helyett – az ő érdekében – számos fontos döntést kellett meghoznod.
Amikor anyukámat bilincsbe verve börtönbe vitték októberben, a legfontosabb dolog az volt, hogy tartsuk benne a lelket. Minden lehetőséget megragadtam, hogy híreket kapjon rólunk és a szeretetről, a támogatásról, amely az emberekből árad iránta. Demonstrációkat szerveztünk, amelyeken ezernél is többen vettek részt – ezekről a tévéből értesülhetett –, a születésnapján pedig a börtön előtt énekeltünk neki az ismerőseivel. Össze kellett fognom egy húsz-huszonöt főből álló önkéntes csapatot, akik az édesanyám ügyét támogatták. Tartottuk a kapcsolatot a több ezer szülővel, a sajtóval, és lobbiztunk politikusoknál. Én kifejezetten háttérember vagyok, nem vágytam erre a szerepre, de mivel az édesanyám életéről volt szó, döntéseket kellett hoznom. A családban én vettem át a családfő szerepét, a két testvérem hozzám költözött, így a három, saját gyermekem mellé kaptam még két másikat. Most, hogy anyukám a barátnőjénél van házi őrizetben, mert a hatóságok nem engedélyezték, hogy nálam vagy a saját otthonában éljen, egy szétszakított család lettünk.
Te is otthon szültél. Anyukád mellett ez mindig is evidens volt számodra?
Egyáltalán nem. Sokáig nagy küzdelmek voltak köztünk, akkor lettünk jóban, amikor az első gyermekemet vártam. Addig, amíg nem vártam kisbabát, nem tudtam elképzelni, hogy hol és hogyan szülök majd. Sőt még a várandósságom alatt is végig nyitva hagytam ezt a kérdést. Húszhetes terhes voltam, amikor kiderült: ikreket várok. Az ikerterhesség veszélyeztetett terhességnek számít Magyarországon, én viszont nagyon jól éreztem magam. Igyekeztem minél több információt szerezni a kórházi és a kórházon kívüli szülés lehetőségeiről. Végül otthon szültem, anyukám és egy bába segítségével, mert ott éreztem magam biztonságban. A második szülésem is otthon indult, de végül komplikációk miatt a kórházban végződött. Anyukám józanul felmérte a helyzetet, kórházba mentünk, amikor úgy látta, otthon nem tud megszületni a kisbabám.
Te soha sem szerettél volna bába lenni?
Ez soha fel sem merült bennem, nem az én utam. Dúlaként viszont szoktam menni szülésekhez, de az teljesen más. A dúla nem szakember, hanem asszonytársi segítő, aki megteremti a kényelmet a szülő nő számára. De a háborítatlan otthon szülés ügyét én is támogatom, évek óta segítem az anyukámat a munkájában. Ez is folyamatosan kettős érzéseket hoz: egyrészt hálás vagyok neki, hogy egy ilyen mintát ad, másrészt végtelen sok fájdalommal jár akár mellékszereplőként is ennek a harcnak a részese lenni.
Szöveg: László Krisztina
Fotó: Trunkó Bálint
Smink: Békefi Zsóka
