Május első vasárnapja: anyák napja. Arra kértük hát Winkler Nórát, „randevúzzon” az édesanyjával, és mutassa be nekünk. „Sokan mondják rám, mintha őt látnák ennyi idősen – a hajunk, a mozdulataink, a mosolyunk egyforma” – írja Nóra. És milyen igazuk van azoknak…
![]()
Pár nappal ezelőtt hívott az anyu, hogy képzeljem, milyen jó régi leveleket talált a pincében, ahol, apám bánatára, hamvába holt lomtalanítási törekvései dacára, múltunk teljes lenyomata megvan: könyvek, rengeteg ruha, cipők, korcsolyák, játékok, tengeri kagylók, képeslapgyűjtemény, szőnyegek, síbakancsok és a nagyját kihagytam. Tízévesen írtam neki ezt a levelet, amikor egy hónapig – az hosszú volt – Algériában dolgozott. Lerajzoltam őt és aláírtam – az én anyukám a legszebb a világon, és mindenben nagyon ügyes. Mindig imádtam, ahogy öltözködött. Volt például egy zöld, telitalpú szandálja, és nagyon jó ingruhái, selyemblúzai, pörgős szoknyái meg színes bermudái. A születésem utáni nyáron fehér miniruhában és fapapucsban mosolyog az egyik kedvenc fotómon. A nagymamám istenien varrt, még hordom a szoknyát, amit harmincévesen viselt. Főzni a Mami által kézzel írt szakácskönyvből kezdett, amikor feleség lett. Később hétvégenként néztük a Főzőcske, de okosant, ahol a receptek összetevői idegesítően villámgyorsan futottak le a képernyőn. Ezért anyu, Kati, a húgom és én, tollal-papírral a kezünkben lestünk, és beosztottuk, ki hányadik sort írja le. Anyu falja a szakácskönyveket. „Lehet vagy harminchat itthon.” „Százharminchat!” – szoktuk ilyenkor egyszerre rávágni Katival. Textilmérnökként végzett, hogy egész életében a selymek közelében lehessen. Kutatott, anyagokat vizsgált, műszert fejlesztett, sokfelé utazott. Ma uniós szabványok és jogszabályok hazai alkalmazásával foglalkozik. Például hogy mitől biztonságos egy játszótér vagy egy plüsskrokodil. Sokat ír és ad elő szakmai konferenciákon. Gyerekkorában bérlettel járt az Operába, kettesben a mamájával, és zongorázni is tanult. Jól bridzsel, szeret fényképezni, és a virágokkal végtelen időt tud eltölteni. Mindegyiknek tudja a nevét, mekkora teret igényel a cserépben, és hogyan kell öntözni. Sokan mondják rám, mintha őt látnák ennyi idősen – a hajunk, a mozdulataink, a mosolyunk egyforma. Ez jó. Hetente jár tornázni, de úgy alakítja a munkáját, hogy sokat lehessen Kati gyerekeivel, Sári két és fél, Vera féléves. Jó nézni, ahogy beszél hozzájuk, sétálni mennek vagy játszanak. Kellően elfogult apánk mellett a mi nevelésünkbe is próbált realitást vinni, érdekesen ismétlődnek ezek a körök. Sári megrebegteti a szempilláját, és apám simán ad neki csokikekszet ebéd előtt („de hát ő kérte!”), anyám nem győz ellentartani. Múltkor a pincéből előkerült egy ”87-es Nők Lapja, hosszú cikket írtak róla mint értelmiségi nőről, aki közben családanya is. Abban nem mesélte, csak itt, mennyire szerette az anyák napi köszöntőinket, a papírszívbe ragasztott fotóinkat, a só-liszt gyurma láncokat és az énekszámokat. Ahogy kitavaszodik, balatoni házunkba vágyik. Egy ideális napján ott van az egész család, reggel úszunk, délelőtt a kertet rendezgeti, barackos gombócot főz – az kimondhatatlanul finom –, délután bridzs, rózsavagdosás és koncert a faluban. Remélem, még sok ilyen napunk lesz az anyukámmal.
Szöveg: Winkler Nóra
Fotó: Trunkó Bálint
Styling: Kapolka Ágnes
Smink: Békefi Zsóka
Köszönet a helyszínért az Arioso Budapest Kft.-nek – www.arioso.hu
