„Az apám hajléktalan”

Orvos, életeket ment, reményt ad, gyógyít, lelket gondoz. „Három gyönyörű gyereket nevelek, negyvenéves anya, boldog feleség vagyok. Mindemellett még gyerek is. Gyermeke egy szülőpárnak, akik valaha mindennél jobban szerették egymást, akikre úgy néztem fel, ahogy az istenekre szokás. Gyerek vagyok, aki az anyjával napi kapcsolatban áll, segíti, de az apjáról hosszú hónapok óta semmit nem tud. Az apjáról lemondott” – suttogja dr. H. Éva egyik nagyvárosunk főterének kávézójában, majd hosszan hallgat.
„Naponta kérdezem magamtól, hogy miért. Miért pont vele történtek így a dolgok, miért pont az én apám az, aki képtelen visszatérni a normális életbe, miért, miért, miért? Már egyre ritkábban sírok, de a miértezés mindennapos. Belehalnék a szégyenbe, ha a betegeim megtudnák, hogy több mint fél éve nem tudok semmit az apámról. Aztán megnyugtatom magam, hogy nem tehetek semmit – amit tehettem, megtettem.

Keleti: az utolsó állomás
Le kell csillapítanom a szívem, különben beleőrülnék, és nem tudnék a családomra, a betegeimre koncentrálni. Talán el kellene ereszteni. Ahogy a holtakkal tesszük. Ahogy kisgyerekként a nagyszüleimet eleresztettem… Csak tudod, akkor ő még ott állt mellettem. Istenem! Apu tanított meg elengedni!
Hogy most mi van vele? Hol él? Él-e? Nem tudom. Fogalmam sincs. Az utolsó találkozáskor, január 9-én, a Keleti pályaudvar parkolójában azt mondta: »Kislányom, többé ne keress. Nem akarok rosszat nektek, nem akarok kolonc lenni. Nagyon szeretlek, de jobb ez így, hidd el nekem.« Megölelt, könnyezett. A vonaton hazafelé bámultam a fagyott tájat, és potyogtak a könnyeim. Otthon aztán arra gondoltam, elég ebből, a fiaimnak anyára van szükségük. Emlékszem, félhangosan motyogtam magam elé: nem emészthet föl apám hülyesége, vége, elengedem! De nem ment. Éjjel, a két nagy nejlonszatyor zörgését hallottam a kert felől, kopogást, léptek zaját, és láttam az elzsírosodott télikabátot, az ócska kis hátizsákot és őt, amint megfordul, jön felém, szemérmesen, ahogy a gyerek, ha rosszat tesz, és szelíden mosolyog. Nem tudtam visszaaludni, azt hittem, azon az éjjelen meghalt valahol. Másnap hallgattam a híreket, hátha bemondják, megtalálták valahol, kifogták a Dunából. A professzorom dél körül hazaküldött a klinikáról. Ma azt érzem, él valahol, csak én, a gyereke nem tudom, hol.

Lejegyezte: Árvai Magdolna

A folytatást keresd az októberi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2011. október]