Évről évre többen jönnek és kérnek menekültstátuszt Magyarországon. Amíg megkapják, addig „csak kérelmezők”. Marad a tábori élet, még munkát sem kereshetnek maguknak. A hazai befogadóállomásokon jelenleg hatszázan tartózkodnak. Nők, családok, gyerekek is. Várnak, továbbállnak, és még az is lehet, hogy sikeresek lesznek, mert maradtak. De milyen az élet a táborban, és miről szólhat egy nő élete az átmeneti időszakban?
Nyina olyan tekintettel néz rám, mint egy fázós kismadár. Nincs hideg, és a forró tea is ott gőzölög előtte az asztalon, mégis mintha összerezzenne mindenre. Fél. Évek óta itt él Magyarországon, hol albérletben, hol barátoknál, hol – mint az utóbbi másfél évben Bicskén – menekülteket befogadó állomáson. Nem találja a helyét sehol. Kisfia csecsemő, lánya óvodáskorú volt, amikor ideérkeztek. A fiú ma már nyolcéves, a lány tíz, de eddigi életükben egyetlen házra vagy lakásra sem tudtak rámutatni, s azt mondani: ez az otthonom, itt lakom. Bicskén egy pici szoba a lakásuk, ott alszanak hárman, ott néznek tévét, tanulnak a gyerekek, s töpreng az anyjuk éjszakánként, mi legyen velük, hogyan kezdjenek új életet. Nyina volt a jelenleg Bicskén lakók közül az egyetlen, aki vállalta: ha megváltoztatom a keresztnevét, és nem ismerhet rá senki, elmondja élete történetét.
A bizalmatlansága még így is nehezen oldódik. Minden kérdés után hosszú másodpercekig töpreng a válaszon, kibúvókat, menekülési útvonalakat keres. Sokszor úgy tesz, mintha eleve nem is értené a kérdéseimet, hogy ne kelljen rájuk válaszolnia. Kusza történetéből annyit enged kibogozni a diplomás, korábban tolmácsként és idegenvezetőként is dolgozó asszony, hogy Oroszországból érkezett a ”90-es évek elején Magyarországra, majd férjével és négy gyerekével továbbutazott az Egyesült Államokba – itt született az ötödik gyermekük. Később Nyina a két legfiatalabb gyerekkel visszatért szülőhazájába, ahol rövid időre börtönbe is került – a kicsikre ekkor édesanyja vigyázott. A férjéről nem beszél, azt mondja, nem hallott róla már évek óta. Az Amerikában maradt három nagyobb gyerekét időnként felhívja, s a legidősebb fia révén már unokája is van, akit egyelőre csak fényképen látott.
| Többen jönnek Az elmúlt években folyamatosan nőtt a hazánkban menekültstátuszt kérelmezők száma: 2004-ben 1600-an, egy évvel később 1609-en, 2006-ban 2117-en, míg 2007 első tíz hónapjában 2370-en fordultak ilyen kéréssel a magyar államhoz. Daragó Réka, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal munkatársa elmondta: az utóbbi hónapokban Szerbiából, Vietnamból, Kínából, Grúziából és Irakból jöttek a legtöbben. Magyarországi befogadóállomásokon – Debrecenben, Bicskén és Békéscsabán – hatszázan tartózkodnak. Jelenleg tizenhárom kísérő nélküli kiskorú él a nagykanizsai otthonban – többségük szomáliai állampolgár. |
Hogy miért ment vissza Oroszországba, ott miért került börtönbe, s hogyan jött vissza ismét Magyarországra? Nos, Nyina erről sem beszél. Homályos utalásokat tesz arra, hogy zsidó származású, s emiatt érte hátrányos megkülönböztetés szülőhazájában. Afelé is elkanyarodik, hogy a titkosszolgálatok miatt sem igen volt maradása, de ennél többet nem tudok kihúzni a zárkózott asszonyból. Arcán csak akkor enged a feszültség, amikor a gyerekeiről kérdezem. „Nú, jó gyerekek, nincs velük probléma” – mondja erős orosz akcentussal. A lány kitűnő tanuló, ezért is szeretné, ha nem Bicskén, hanem inkább Budapesten járna iskolába, ahol magasabbak a követelmények. Mivel ortodox zsidók, a hitközség valamelyik iskolájába szeretné beíratni őket. Augusztusban be is adták a felvételi kérelmet, de nem sikerült bejutniuk: hiányoztak azok a papírok, amelyekkel a lakcímet és a munkahelyet igazolhatta volna. „Amikor megérkeztünk, a gyerekeknek szinte nem volt mit enniük-inniuk, abban a ruhában voltak, amiben eljöttünk. Sokszor csak ültem egy szoba sarkában, és vártam. Volt néhány barátom, ők adtak enni, vigyáztak a gyerekekre” – meséli.
Az asszony megpróbálta összeszedni magát, s egy barátja nevén szakoktató céget indított Budapesten. Ám mielőtt beindult volna a kozmetikusokat és manikűrösöket képző vállalkozás, Nyina a két gyerekkel újból nekivágott a világnak. Nyugat-Európába szeretett volna menni, de mivel nem voltak papírjai, határsértőként visszaküldték Magyarországra. „Most itt jó. Nem akarok másik országba menni, elég, ha megkapjuk a papírokat, és azzal új életet kezdhetünk. Ha felveszik a gyerekeket, egy darabig Bicskéről járnak majd iskolába, aztán meglátjuk: talán beindul a vállalkozás, és lesz pénzünk egy kicsi lakásra, amit már a magunkénak érezhetünk” – mondja, és belekortyol a teába, pedig az már rég kihűlt.
Hős Sándor, a bicskei befogadóállomás vezetője jól ismeri Nyinát, s azt mondja: drukkol neki, hogy megállja a helyét az életben. Talpraesett, okos nőnek tartja, aki anyatigrisként védi a gyerekeit, és mindent megtesz, hogy a körülményekhez képest ne szenvedjenek hiányt semmiben. A befogadóállomáson például van zongora, ahol Nyina kislánya gyakorolhat. Az ünnepeken is fel szokott lépni egy-egy darabbal. Barátai vannak az iskolából, szakkörökbe jár. Legfeljebb annyiban különbözik a többi gyerektől, hogy ő egy születésnapi zsúr után nem egy meleg, barátságos lakásba megy haza, hanem a sorompóval elzárt befogadóállomásra, ahol a kapuőr engedi be, és ahol egyetlen szobán osztozik az öccsével és az édesanyjával.
Szöveg: Doros Judit
Fotó: Dezső Tamás
A folytatást keresd a februári Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2008. február]
‘),
