Sepsiszentgyörgyi születésű színésznő, aki a Varga Katalin balladája című filmben nyújtott alakításáért hat díjat nyert Brüsszeltől Antalyáig. A mozit Berlinben Ezüst Medve díjjal is kitüntették, Péter Hildát pedig 2012-ben beválasztották a harminckét, szakmailag legsikeresebb romániai nő közé.
Érdekes, mert olyan, mint ha két országban lennénk jelen. Vagy mint ha nem lennénk jelen egyáltalán, és mégis. Ugyanakkor két, eléggé különböző hatás ér egyszerre – az életben is, de most a színházról beszélek elsősorban. Két teljesen különböző iskoláról van szó, és kifejezetten szerencsés helyzetnek gondolom, hogy mindkettőt láthatom, és magamba szívhatom. Mindenképpen izgalmas vállalkozás zöld ágra vergődni ebben a helyzetben és megtudni, hogy kik is vagyunk.
Eddig Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron kizárólag színpadon játszottál. A munkádat pedig több díjjal is elismerték.
Haladtam az utamon, dolgoztam, és voltak emberek, akik ezt értékelték. Természetesen nagyon örültem minden díjamnak, erősítették a hitemet magamban és azokban a dolgokban, amelyekben hiszek. Önbizalmat adtak. Aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy még miért is fontos nekem egy díj. Egyszerűen büszke vagyok arra, hogy nem okoztam csalódást annak a pár embernek, aki hitt bennem akkor is, amikor számomra éppen elködösült a világ.
Hogy lettél te a főszereplője a Varga Katalin balladája című filmnek, amelyet Peter Strickland rendezett?
Ötödik éve voltam a sepsiszentgyörgyi színháznál, amikor találkoztam Peterrel. Azelőtt nem filmeztem, így borzasztóan izgultam, nehogy elrontsam a filmjét, amelyet ráadásul a saját pénzéből forgatott. Nem tudtam, működik-e az arcom vásznon. De annyira szerettem volna kipróbálni a filmezést, és olyan izgalmas volt a forgatókönyv, hogy inkább azon igyekeztem, lehetőleg ne derüljön ki Peter számára, hogy fogalmam sincs semmiről, ami a mozit illeti. De ő végig bízott bennem.
Most inkább a filmezés érdekel?
A film egészen váratlanul került az életembe, és teljesen elvarázsolt, egyelőre nem is tudok semmi konkrét vagy ésszerű dolgot mondani… Inkább egy váratlanul felkavaró érzés ez, amely a hatalmába kerít akkor is, ha forgatok, és akkor is, ha csak beülök egy moziba megnézni egy filmet.
Téged is beválasztottak a Románia harminckét legsikeresebb nőjét felsorakoztató kiadványba, Gabriela Szabo magyar származású atléta és más, ismert vagy kevésbé ismert, de sikeres üzletasszony, ügyész és közgazdász mellé. Romániai magyarként ketten kerültetek be a klubba. Mit szóltál az elismeréshez?
Elsírtam magam. Váratlanul ért már a felkérés is, hogy válaszoljak néhány kérdésükre a kiadvány kapcsán, de az igazi meglepetés az volt, amikor a kezembe került a könyv, és megláttam, hogy kikkel említik egy oldalon a nevem. Megdöbbentem, borzasztóan megtisztelő, hogy rám is kíváncsiak voltak.
Az interjúban azt mondod, életed legnagyobb kihívása volt Varga Katalin megformálása, megváltoztatta az életedet is: a film sikere után Londonba költöztél. Miért?
Mert filmezni szeretnék.
A könyvben is kérdezik tőled, szerinted mi a siker titka.
Nem tudom, de hiszem, hogy mindenképpen jobban járunk, ha nem a sikerre vagy az elismerésre vágyakozunk, hanem arra figyelünk maximálisan, amivel éppen foglalkozunk. Persze ezt nem mindig könnyű elérni, de azt már megtapasztaltam, hogy boldogabb vagyok olyankor, ha sikerül. Az értékelés pedig nem a mi dolgunk.
Más nem is kell a sikerhez?
Na jó, egy kis szerencse azért nem árt. (Nevet.)
Szöveg: Szederkényi Olga
Fotó: Alexander Moore Photography
‘),
