Felejteni akarnak, sőt úgy csinálni, mintha mi sem történt volna, ennek érdekében még falaznak is az erőszakos szülőknek. Szeretetre és biztonságra vágynak, ezt viszont éppen azoktól nem kapják meg, akikre leginkább kellene, hogy számíthassanak. A csontjaik ugyan beforrnak, de az átélt agresszió okozta sérülések nem múlnak el nyom nélkül. Marad a dadogás, az állandó szégyenérzet. Sorozatunk befejező részében a családon belüli erőszak gyermekáldozataival foglalkozunk.
Ők a világ legrosszabb gyerekei – az apja által ismételgetett mondat mély nyomot hagyott a 14 éves Marciban és testvéreiben, akik jelenleg egy a válsághelyzetben lévő családok számára fenntartott otthon lakói. Budapesttől nem messze, az agglomerációban vagyunk, csendes kertvárosi utcában. Szereplőink nevét megváltoztattuk, hogy megvédjük őket.
A Sorsunk és Jövőnk Alapítvány átmeneti otthona kezd élettel megtelni. A gyerekek megjöttek az iskolából, az udvaron hintáznak, ping-pongoznak, vagy bent számítógépeznek. Marci a szabadidejében történeteket ír. A mostani Olaszországban játszódik, és arról szól, hogy egy helybéli srác megismerkedik egy külföldi lánnyal. „Beilleszkedős sztori. De nem olyan, mint az enyém” – mondja. Marci sokáig keresi a szavakat, nehézkesen mesél: „Aznap, amikor eljöttünk otthonról, már kintről hallottam, hogy anyáék veszekednek. Nem mertem bemenni. Az ablakon át láttam, amint apa rángatja anyát, és kiabál: »Nem érted?! Vissza akarlak szerezni!« Folyton féltékenykedett. Anya egyszer megfenyegette, hogy fölhívja a rendőrséget. Végül ő nem tette meg, én viszont igen. Később elmondtam ezt apának. Ő meg leköpött.”
Testvére, Kinga csatlakozik hozzánk. Pontosan, szabatosan fogalmaz. Beszéd közben néha lassan hátrasimítja hosszú, barna haját. Szeme nem egy tizenévesé. „Apa nem engedte el anyát a barátnőjéhez sem – kezdi. – Azt hitte, miatta akar elválni, mert ő akkor hagyta el a férjét. Anya azt mondta, soha sem volt boldog apa mellett. Apa néha késsel fenyegette, fojtogatta, azt kiabálta, megöli, ha anya máshoz megy. Közülünk legtöbbször Marcit bántotta, mert ő szembe mert vele szállni. Velem csak néhányszor próbálkozott. Esténként, amikor anya a pékségbe ment dolgozni, apa szólt, hogy takarjam be. Olyankor simogatott, meg oda nyúlt, ahová nem lett volna szabad. Ezt akkor még nem tudtam.”
Kingáék most romániai vakációra készülnek az anyai nagyszülőkhöz. Aztán lehet, hogy hazaköltöznek. „Apa hívogatja anyát, azt mondja, mindenbe beleegyezik, ha hazamegyünk – mondja Kinga. – Nekünk is ott vannak a barátaink. De apával nem bírnánk egy házban megmaradni. Hallottuk, hogy lehetne távol tartást kérni, de mi van, ha hazamegyünk mondjuk a bevásárlásból, és meglátjuk a ház előtt? Akkor hívjuk a rendőrséget?” Kinga már gyakorlatias. Felszabadul a számítógép, Marci végre sorra került. A géptől cserfes kislány pattan fel.
Ági és nővére, Mari édesanyjukkal alig egy hónapja élnek itt. Egy hete egy másik szülő kísérte iskolába a lányokat. Megjelent az édesapjuk, karjuknál fogva taxiba rángatta őket, és elhajtottak. A sofőr szó nélkül vezetett a megadott címre a kiabáló, síró kislányokkal. Az apa felhívta az otthont, hogy majd négy nap múlva visszaviszi a gyerekeket. De ezt végül nem várták meg, a rendőrség még aznap visszahozta őket. „Nem ettünk semmit, anyát meg elmondták mindennek – meséli nehézkesen Ági. Dadog. – Amikor még nagyon kicsi voltam, apa seprűvel ütötte anyut előttem. Nagyon megijedtem. Azóta van” – mondja szégyenkezve. Mivel édesanyjuk egész nap dolgozott, Mari mosott, főzött, ő vigyázott a húgára. A tanulásra nem maradt idő. Ha egyest kapott, megverték. „Múlt nyáron egyszer apa későn jött haza – mondja a kislány. – Anyát megverte, aztán elővette a szíjat, azzal ütött minket. Nagyon sokat ütött, arra emlékszem. Azzal a felével, amelyiken a csat van. Vérzett a hátam. Azt ígérte, megöl minket, vagy intézetbe ad, ha bárkinek szólunk. Az iskolában azt mondtam, begurultam az ágy alá.” Máskor az apja úgy megpofozta, hogy kéznyommal az arcán indult iskolába. Akkor a tanár megadta nekik a gyermekjóléti szolgálat telefon-számát. Így kerültek az otthonba.
| Létezik kiút„»Megölte a feleségét, majd öngyilkos lett«, »megerőszakolta 12 éves lányát«, »családi vita hevében leszúrta párját« – olvassuk hetente az öles betűkkel szedett címeket, aztán lapozunk.” Ezzel a gondolattal kezdtük sorozatunkat azért, hogy most, a befejező rész után már ne lapozzunk. Hogy megismerve az asszonyt, akit kis híján halálra szurkált a társa, a nyugdíjast, akit a pénzéért ver a fia, a kislányt, aki szíj okozta sebekkel a hátán jár iskolába, ne csak szánalmat érezzünk, hanem felelősséget is. Családtagért, ismerősért, ismeretlenért. Annak tudatában, hogy a statisztikák szerint mindannyiunk környezetében él segítségre szoruló ember. És olykor kérdezni sem kell. Elég egy „véletlenül” a „témánál” nyitva felejtett újság, névjegykártya vagy segélytelefonszám. És a tény, hogy létezik kiút. |
Otthona szigorúan titkos
Csengetnek. Ági összerezzen. A lányok nem akarnak elmenni innen. És félnek a tárgyalástól. „Apa tanúkat visz majd, anya meg ott fog állni egyedül. És hogyan megyünk oda?” – aggódik Mari. „Ne féljetek, találtunk egy alapítványt, amelyik kocsival értetek jön, és végig vigyáz rátok” – mondja Urbán Erika, a Sorsunk és Jövőnk Alapítvány vezetője. De más baj is akad. Az iskolával többnapos kirándulásra kellene menniük, de egymástól külön. „Mari nélkül nem tudok elaludni. És hátizsákom meg strandpapucsom sincs” – mondja a kislány. Megoldják. Az otthon raktára kincsesbánya, végszükség esetén a munkatársak saját készletből kölcsönöznek.
A házban négy szobában négy család fér el. A konyha, a mosókonyha közös, de mindenki önellátó. Napközben a felnőttek dolgoznak, a gyerekek iskolában vannak. Az alapítványhoz az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálaton keresztül és civil szervezetek révén kerülnek a rászorulók. Három otthonuk és egy menedékházuk van. Utóbbi címe szigorúan titkos, még munkatársaik közül is csak kevesen ismerik. Ott négy-hat hétig lehetnek a családok. Ezalatt a munkatársak új otthont próbálnak találni számukra, végignézik a családi kapcsolatokat, jólelkű rokon, ingatlan, esetleg albérlet után kutatnak. Sokan az átmeneti otthonba kerülnek, legfeljebb másfél évre. „Pszichésen megerősítjük őket, hozzászoktatjuk az önálló élethez, sokan súlyos önbizalomhiánnyal küzdenek” – mondja Urbán Erika. A félelem, a bizonytalanság már a legtöbb lakó félénk kézfogásán érződik, amely nem jó belépő például egy állásinterjún. „Aki sokáig él bántalmazó közegben, egy idő után nem mer segítséget kérni, úgy érzi, megérdemli, amit kap. Ez a gyereknél még inkább igaz. Ha az egyik szülő agressziót él át, a gyermeke akkor is sérül, ha fizikailag nem bántalmazzák. Feszültségben és folyamatos bizonytalanságban él. Nem tudja, hogyan viselkedjen, hiszen ugyanazért a cselekedetért egyszer simogatás, máskor verés jár” – mondja a segítő. Az otthonban játékos foglalkozásokat tartanak, ahol hamar kiderül, ki az, aki durva közegből érkezett. Ezeknél a gyerekeknél a konfliktushelyzet hamarabb vált ki magatartászavart.
Szöveg: Krug Emília
Fotó: Simon Márk
A folytatást keresd az augusztusi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2008. augusztus]
