Debreczeni Mónika: „Részemmé vált a férjem ereje”

2013. július 22. |

Debreczeni Mónika pillekönnyű mosollyal zúz porrá egy máig létező, kőszikla súlyú sztereotípiát: miért is ne férne össze a nő és a borászat a legmagasabb szakmai szinten? A rövid idő alatt nagy hírnévre szert tevő Vylyan Pincészet vezetése férje 2004-ben bekövetkezett váratlan halála után az ő nyakába szakadt. Egy csapásra birtokigazgató lett. Másodpercnyi ideig sem gondolta, hogy fel kellene adnia, hogy ez túl sok neki. Pedig sok. De bírja a válla, az agya és a lelke is.

Tavaly kétszeres kis jubileumi éve volt a Vylyannak: tizenöt éve fogtunk a villányi vidéken az első telepítésekbe, és tíz éve léptünk a piacra a borainkkal. Ha visszatekintek erre a termékeny időszakra, csodálatos, izgalmas, sűrű és kalandos évek voltak. Egészen fiatal nőként kerültem ebbe a körforgásba, úgy, hogy végig részese lehettem mindennek, de a férjem volt az első számú vezető, testben-lélekben.

Utazgatásokkal kezdtük, keresgéltünk, nézelődtünk, tapasztalatokat gyűjtöttünk, és este a konyhaasztalnál mindig megbeszéltük a dolgokat. Így hoztuk létre a szőlőbirtokot és pincészetet. Ő a férfias dolgokkal foglalkozott, a sok közül például a tervezéssel, a telepítéssel, én főleg az arculattal, a marketinggel törődtem. Tudtam, ha dolga van, akkor azzal foglalkozik. Ha elmegy, jön majd, amikor végez. Soha nem telefonáltam rá, hogy mikorra várható, merre jár.

Éjjel-nappal az járta át, hogy minden rendben menjen, így előfordult, hogy késő este átszaladt még a hordókhoz, kora reggel kiugrott a szőlőbe, csak hogy megnézzen valamit, ami izgatta. Volt ott Villányban egy többeket érintő komoly probléma, amire a férjem megoldást talált, ezért összehívta a térség borászait egy megbeszélésre. Ez 2004 tavaszán volt. Gondoltam, ez nem lesz rövid program. Így szépen tettem otthon a dolgomat. Elkészítettem a vacsorát. A gyerekek ettek. Aztán lefektettem őket. Később olvasgattam, majd én is elmentem aludni. Csak egyszer jutott eszembe, hogy talán fel kellene hívnom, de mivel soha nem tettem, hát most is elálltam ettől. Jön majd, ha végez. Éjjel egykor az álmomból vert fel a csengetés. Az ajtóban rendőrök álltak, és kérdezték, hogy én vagyok-e Debreczeni Pálné. És mivel szinte soha nem használtam így a nevemet, ami pedig valóban a hivatalos forma, nem is tudtam mit mondani, mire megint megkérdezték: »Maga Debreczeni Pálné?« Kinyögtem, hogy igen, mire azt mondta a rendőr: »Őszinte részvétem…«

Igazság szerint máig nem tudom, mi történt. A hivatalos verzió az, hogy közlekedési balesetben vesztette életét. Pali fantasztikusan jól vezetett, úgy ismerte a környéket, hogy ha bekötik a szemét, akkor is hazakormányozza az autót. Elképzelhetetlen, hogy hibázott volna vezetés közben. Talán szívritmuszavara volt, vagy leesett egy pillanatra a vérnyomása, esetleg a vércukra, amitől elveszthette a kontrollt. Így aztán az én erős, ötvenöt éves férjem egyik pillanatról a másikra eltűnt mellőlem. Talán egy egész évig minden reggel, amikor felébredtem, oldalra fordítottam a fejem, és láttam, hogy nincs velem. Belém nyilallt, hogy ez mégsem rémálom volt…

Azon a tavaszon egy röpke pillanat alatt rám szakadt a felelősség a maga tonnányi súlyával. A birtok, a család együtt. Közben azonban egy percre sem álltam meg. Furcsa ez. Az agyad egyik részével felfogod, hogy szörnyűség történt, és még azt sem tudod, hogy képes vagy-e létezni így, a másik feleddel meg szépen, rendes lányként cselekedsz, úgy, ahogy azt az élet megkívánja. Teszed a dolgod, végzed a munkád, gondoskodsz azokról, akiknek szükségük van erre, neveled a gyerekeket, intézed a birtok ügyeit, folytatsz mindent, ami addig is része volt az életednek. Csak éppen a társad hiányára nem találsz semmilyen gyógyírt.

Én nem értem azokat, akik egy személyes tragédia után mély depresszióba esnek, és hagynak maguk körül mindent tönkremenni. Az élet nagyon összetett. Meg kell élni a maga örömeivel és drámáival együtt. Kívülről olykor láttam magam, és még csodálkoztam is, mennyi mindent megoldok, miközben belül alig éreztem erőt. Ám sok minden kötelezett. A lányaink például. Flóra akkor tíz-, Janka nyolcéves volt. És az a munka, amit Pali teljes szívvel végzett, és aminek én is részese voltam. A Vylyant nem lehetett feláldozni, csak mert én nyomorultul éreztem magam. Persze, ez fel sem merült a döntés szintjén. Szerencsére akkorra már megvolt az erős szakmai stáb a birtokon, amelyre támaszkodhattam, nem voltam magamra hagyatva.

Különös, amikor az ember éppen túl a negyvenen már mérleget készíthet, mert özvegyen marad, és ezzel lezárul egy szakasz az életében. Én most ettől mégis gazdagabbnak érzem magam. Nem telt unalmasan az eddigi életem, sőt… Makói lány vagyok, illetve, ahogy nálunk mondják, makai. Szentesen irodalom–dráma tagozaton végeztem a gimnáziumban, és ebből meg az akkor átélt sok szent őrültségből még ma is tudok töltekezni. Persze a többiekkel együtt színésznek készültem. Nem vettek fel a Színművészetire, de azért eljutottam a második rostavizsgáig. A Közgázra felvételiztem, és ”86-ban Pécsett diplomáztam.

Az egyetem után egy hosszú szakmai gyakorlatra utazhattam Angliába, ami sok szempontból a véletlen szerencsén múlott, nekem mégis meghatározó volt, hiszen a világ ott tárult ki előttem a maga teljes szépségében. Ahogy hazajöttem, hozzámentem ahhoz a fiúhoz, akivel az egyetemen ismertük meg egymást, de elhibázott döntés volt, ez hamar kiderült. Emlékszem, ahogy ott ültem otthon az esküvő előtt talpig hófehérben, és apukám megkérdezte, hogy biztos jól döntöttem-e. Mire azt válaszoltam: most már mindegy. Nagyon hamar elváltunk.

Szöveg: Boda Ildikó
Fotó: Trunkó Bálint

A folytatást keresd a márciusi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2008. március]

Még több Riporter

„Képes lenne a balett megmaradni a csillogó ruhák nélkül is annak, ami?” – interjú Grecsó Zoltán táncművésszel balett

„Képes lenne a balett megmaradni a csillogó ruhák nélkül is annak, ami?” – interjú Grecsó Zoltán táncművésszel