Dóra Krisztina: „Teljes az életem!”

„Április elején töltöttem be a harminchatot, de én már öreg csont vagyok. Azt mondják az orvosok, minden kerekes székben töltött év duplán számít. Az én huszonkét ilyen évem szerint akkor most hány évesnek is kellene lennem? Na jó. Nem számolok utána. Az is igaz, hogy nem sűrűn látni idős kerekes székest. Kivéve persze, ha öregkorukban válnak mozgáskorlátozottakká. Ám ez nem befolyásolja az én életemet. Sűrűn éltem, és azt remélem, ugyanilyen sűrűn is fogok. Nem érzem úgy, hogy elvesztegettem volna bármire is az időmet. Mondjuk, nem voltam éppen jó gyerek… Sokat csavarogtam. A balesetem is ekkor történt. Nem is az első, hanem már a negyedik cseresznyefáról estem le. Emlékszem, a srácok megpróbáltak felemelni, én meg csak kiabáltam, hogy hívjanak mentőt. A János Kórház traumatológiájára vittek. Megállapították, hogy szilánkosra tört a háti tizenegyedik és a deréktáji első csigolyám. Azt mondták: esélyt sem látnak arra, hogy használhatom valaha a lábamat. Ez a nyolcadik osztály végén történt. Én azonban a következő év szeptemberében már elsős gimnazista voltam a Marczibányi téri intézetben, bentlakóként. Nem is azt mondom, hogy elkezdtem ezért a harcot, hanem inkább folytattam. A szüleim, hogy árnyaltan fogalmazzak, fullextrás alkoholisták voltak. Anyám nem tudta feldolgozni a helyzetet, apám meg szétverte a kórházban a főorvos szobáját, hogy miért nem akarnak megoperálni. Én már jóval korábban megfogadtam, hogy soha többet nem akarok majd így, ilyen körülmények között élni. És ez sok mindenben befolyásolt. A kórházból elkerültem Budakeszire egy rehabilitációs intézetbe. Anyám néha meglátogatott, apám egyáltalán nem. Volt ott azonban egy gyógytornásznő, Éva, aki igazán értett a nyelvemen. Minden reggel fél hatkor felcsapta a kórteremben a villanyt, és mondta, hogy éppen mit kell csinálnunk. Nem sajnálkozott, tette a dolgát. A küzdőképességemet, a dacosságomat abba az irányba tudta terelni, hogy gyorsan haladtam előre. Sokat köszönhettem neki.

Az embernek tizennégy évesen nincs igazán kialakult élete, a céljai még nem véglegesek. A drámai helyzeteket is másként éli meg, mintha ugyanaz felnőttként történne vele. Így volt ez velem is. Vitt előre az élet, a másnapi feladatok sora. Azt hittem, ismerem már a szerelmet, ám csak jóval később jöttem rá, hogy tévedtem. Az intézetben összejöttem egy fiúval, aki egyszer azért vágott pofon, mert a két évvel fiatalabb öcsémre haragudott, de őt nem akarta bántani. Eszembe jutott, amit a szüleim kapcsán megfogadtam. Hogy én nem fogok durvaságban élni… És ekkor történt, hogy ott volt egy férfi, éppen jókor és jó helyen. Bár többen figyelmeztettek, hogy Ede már feleséget keres, és nekem ez korai, nem hallgattam senkire. Elmentünk együtt nyaralni, és a legelső éjjel teherbe estem. Tizenhat éves voltam akkor. A terhességet szörnyen titkoltam, mert ha kiderül, nem maradhattam volna tovább az intézetben. Kiskorú voltam, fogalmam sem volt, hogy mihez van jogom, mihez nem. Jött az apám, tombolt, és közölte, hogy vagy elvetetem a gyereket, vagy megszülöm, és azonnal állami gondozásba adom. A gyereket viszont mindennél jobban akartam. A gyámügyön kiderült, ha férjhez megyek, nagykorúvá válok… Így ”89 januárjában összeházasodtunk. Ede, aki amúgy szintén mozgássérült, kiharcolt egy kicsi, komfort nélküli önkormányzati lakást április elejére, és a hónap végén már oda mehettünk haza Brigivel. A házasságunk évekkel később nagyon megromlott, ám amit nagyon becsülök a volt férjemben ma is, hogy mindent megpróbált előteremteni nekünk szinte a semmiből. Én tizenhét évesen egyáltalán nem voltam kész a családdal járó kötelezettségekre. Nyugodtan állíthatom, a lányommal együtt nőttem fel. Tíz évig tartott a házasságom, és közben született még egy gyerekünk, Fanni, még 1993 májusában. Őt egy kicsit dacból szültem, mert a férjem egy vetélésem után azt mondta, hogy nem vagyok képes már arra sem, hogy még egy gyereket szüljek… Na persze, a Fanni iránt érzett nagy-nagy szeretetemet mindez nem befolyásolja. Pedig makacs és önfejű a lelkem, csakúgy, mint én. Szépen visszakaptam magamat a gyerek személyében…

Hogyan mertem véget vetni a házasságnak? Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy ebben a kapcsolatban nekem semmi önállóság nem jut. Tanulni akartam, barátokat szerezni, velük találkozni, beszélgetni – élni. Még Brigi születése után egy évvel estin leérettségiztem. Aztán megszereztem a jogsit is, volt egy rozoga Trabantunk. Bekapcsolódtam számos tevékenységbe. Elvégeztem – igaz, jóval később – az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Karát szociális munkás szakon. Csatlakoztam az ÖNÉ, azaz a mozgássérült emberek számára létrehozott Önálló Élet Egyesülethez, ahol egy csodálatos nő, Jelly Magdolna volt az elnök. Nagyon súlyosan mozgássérült volt, a születésétől fogva, az ő személyisége a mai napig példa előttem. Minden időtálló, amit tett vagy mondott. Emberismerete, helyes szemlélete, éleslátása, őszintesége nagyon nagy hatással volt rám. Negyven-egynéhány évesen, a betegség következtében halt meg. Emberként is rettentően hiányzik, meg a mozgalomból is. Próbálok úgy dolgozni mindenhol, a munkahelyemen, az Ability Parkot is működtető Student Service Egyesületben is, hogy méltó lehessek az emlékéhez. Pótolni úgysem tudom. Sem én, sem más.

A válásom után belekeveredtem egy újabb pocsék kapcsolatba. Ivott és bántott is. Én meg erre feltettem magamnak a kérdést: mit csinálok ennyire rosszul? Ennyire kísért a szüleim rémes házassága, hogy törvényszerűen újra és újra megismétlődnek a régi helyzetek? A kérdés egy szép februári napon időszerűtlenné vált. Egy barátom, Gábor meghívott néhányunkat magához vacsorára. Emlékszem a pillanatra, amikor Szasa belépett az ajtón. Hátrafordultam, lassan siklott felfelé a tekintetem, feljebb és még feljebb, mert hát 190 centi magas volt ez a fiú. No, én akkor és ott tudtam, hogy elvesztem… Készültem Olaszországba, hogy megtanuljak síelni. Ám aki elkísért volna, elhagyta az útlevelét. Persze megkérdeztem Szasát, nem akar-e eljönni velem. Igent mondott, és csodálatosan éreztük magunkat.

Szöveg: Boda Ildikó
Fotó: Sárosi Zoltán

A folytatást keresd a májusi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2008. május]