Horváthné Dunaveczki Leona ugyan látónak született, de 13 éves kora óta gyakorlatilag vak. Hogy mégis teljesebb életet él, mint sok más kortársa, az a benne rejlő tiszta szeretetnek köszönhető. Leonának férje és két pici gyereke van, és alig várja, hogy átállítsák az órát a nyári időszámításra. Azt mondja, tízszer boldogabb, ha jön a tavasz, mert akkor több a fény is. Áprilisban ünnepli harmincadik születésnapját.
A tavasz és a fény boldogsággal tölt el. Szerencsére a fényeket még érzékelem. Tudom, mikor van nappal és este, mikor süt a nap és mikor borongós az idő. A színekre jól emlékszem. A lila volt a kedvencem, illetve még ma is az. Sokféle, szép árnyalatú lilák. Egyébként nagyon jó érzés a színekre gondolni. Ez annak, aki lát, eszébe sem jut. De én csak így tudom felidézni ezeket. Amire szívesen gondolok vissza, az egy vidám, tarka látvány, piros alapon sok virággal. Tudom, hogy pszichológusok szerint az ember jobbára fekete-fehérben álmodik. Ám ha az én álmomban előjönnek a színek, akkor azok nagyon élénkek, gyönyörűek. Olyat szoktam álmodni például, hogy egy hatalmas virágos mezőn sétálok, óriási sárga nárciszok között, amelyek olyan magasra nőttek, hogy az arcomat cirógatják.
Szürke hályoggal születtem, amit kilenc hónapos koromban megoperáltak. Szemüvegesként éltem, vastag lencséket hordtam, igazi szódásüvegszerűt. Emlékszem, a fotókon olyan csúnya voltam, hogy az nem kifejezés. Miskolcon éltünk, és én Debrecenbe, a gyengén látók iskolájába jártam. Mindenfélét tanultam, részt vettem rajzszakkörön és színjátszó körben is. Tipikus jó kislány voltam. A közösség persze nem nagyon szereti az ilyen gyerekeket. Csak a tanárok. Mert nincs velük sok baj. Kicsit magányosnak éreztem magam emiatt. És talán kerestem is a felnőttek társaságát, valószínűleg az anyahiány miatt. Az anyukám ugyanis váratlanul meghalt szén-monoxid-mérgezésben, amikor nyolcéves voltam. Utána a nagymamám nevelt, mivel apám már régen nem élt a családdal. Szóval az iskolában egy kicsit jobban figyeltek rám. Aztán kaptam egy jutalomutazást a jókislányságomért, az iskolánkból hárman mehettünk csak, az úti cél Mallorca volt. Ott történt a visszafordíthatatlan baj a szememmel. Vélhetően a bőröndöm túl nehéz volt, és ahogy cipekedtem, bekövetkezett a retinaleválás. Először nem tudtam, mi történik. Nem értettem, mint ahogy a környezetem sem. Bizonytalankodtam, a félhomályos folyosókról kilépve a fényre nem láttam, az esti sétákon a szürkületben megint csak nem, és senki nem tudta, mi lehet ez. Itthon aztán gyorsan kiderült a baj. Kórházba kerültem. Megmondták, hogy fokozatosan el fogom veszíteni a látásomat. Nem akarom áltatni magam, az sem kizárt, hogy idővel már a fényeket sem fogom érzékelni. De szerencsére a folyamat lassú…
Középiskolába egyébként immár Miskolcon a katolikus gimnáziumba jártam, egy normál tanrendű osztályba. Mindig volt, aki segített. Közben a nagyi is meghalt, és az egyik nagynénémhez kerültem. Elég jól tanultam, és minden tanár biztatott, hogy folytassam, de nem tudtam, milyen irányba induljak. Az érettségi után vagy másfél évet otthon ültem, nagy semmittevésben. A nagynéném féltett, nem mert elengedni. Így nekem kellett meghoznom az önállósodásomra vonatkozó nehéz döntést. Bekerültem a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportjába, a VERCS-be, ahol megtanítják a vak embert a legfontosabb dolgokra, ami az önálló élethez kell.
19 évesen Budapestre mentem, és a Vakok Intézetében voltam bentlakó, miközben tanultam. Hogy mi mindent? Jaj, hát rengeteg izgalmas dolgot! Az önellátáson túl megtanultam például szőni, sőt még korcsolyázni is! A vakok életében kevesebb a mozgás, lassan és óvatosan közlekedünk, de a korcsolyázás remek volt, csudára ki lehetett benne melegedni. És ez jó. Most a porszívózás a sportom. És hát a kicsi gyerekeimmel szoktam táncolni, ahogy a karomba kapom őket. Az is finom. Na de vissza tíz évet! Most már elmondhatom, az az időszak volt életem első és legnagyobb harca. Felnőtté és önállóvá válni. A VERCS-ben sokat segítettek. Itt merítettem bátorságot ahhoz is, hogy beiratkozzam az egyetemre. A szociológiát választottam az ELTE-n. Egyetemista voltam, egy kollégiumban laktam, sokat nem költöttem, mert a könyveket nem kellett megvennem, hiszen a csoporttársaim felolvasták az anyagot a sajátjukból. És mivel a szem kívánsága nem diktált nekem, nem csábítottak el a kirakatokban a szép ruhák, adományokként érkező holmikból öltözködtem. Csaba azért persze szereti, ha szép ruhákban járok.
No igen, Csaba. Nyolc éve találkoztunk, nyáron egy református ifjúsági táborban. Ő csak a hét közepén érkezett, és addigra már mindenki részt vett az angyalkás játékban. Hogy az mi? Mindenkinek kisorsolnak valakit, akinek ő lesz arra a hétre az angyalkája. Apró figyelmességekkel, jelekkel kell üzenni, a végén pedig ki kell találni, vajon ki lehetett a mi angyalkánk. Csaba kimaradt ebből, így elhatároztam, hogy majd én leszek az angyalkája. Persze rögtön megtetszett. Nagyon szépen gitározott, gyönyörű volt a hangszíne, ahogy beszélt, és amikor megtudtam, hogy érdekli őt a csillagászat, az lenyűgözött! A vakságom egyik fájó pontja, hogy nem látom már a csillagokat, de Csaba az égboltról is szépen tudott beszélni.
A tábor végén címet cserélt mindenki, de én neki írtam a leghosszabban. Válaszként felhívott, hogy nem volna-e kedvem elmenni Gödöllőre, ahol egy keresztény könnyűzenei fesztivált rendeztek. Ott már éreztem, hogy van valami a levegőben…
Szöveg: Boda Ildikó
Fotó: Sárosi Zoltán
A folytatást keresd az áprilisi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2008. április]
‘),
