„Egy e-mail buktatta le a férjemet”

Az egész az iwiw-vel kezdődött és a Facebookkal fejeződött be. Mindennek az oka, hogy a történet kezdetén még nem volt saját számítógépem. A férjem laptopján intéztem a levelezésem, és a kölcsönös bizalmon múlott, olvassuk-e egymás e-mailjeit. Amikor a családunkba is berobbant az iwiw, nekem a tízéves fiam küldött meghívót, Áronnak, a férjemnek pedig az asszisztense, a két gyerekkel magára hagyott, kedves Esztike, akivel régóta ismerjük egymást. Nem csodálkoztam, hogy engem is bejelölt. Elnéztem a képét: hamiskásan mosolyog, zavarában a szája elé kapott kézzel. Elolvastam a képaláírását is: „De ki van a gép mögött?” Vajon ki készítette róla a fotót? Akkor még csak átsuhant bennem egy rossz sejtés.
Észrevettem, hogy az iwiw-en rendszeresen levelezgetnek a férjemmel – és nagyjából mindig azonos időre esett a bejelentkezésük. Az általam is olvasható e-mailjeik persze továbbra is csak a munkára korlátozódtak.
Női megérzés. A férfiak megmosolyogják, de most is ez hajtott előre, és fogni kezdtem a jeleket. Láttam a férjemet, ahogy rendszeresen a zsebébe rejtett telefonnal vonul be a fürdőszobába. Feltűnt, hogy séta vagy vásárlás ürügyén – később már ürügyet sem keresve – valószínűtlenül hosszú órákra tűnik el hétvégén vagy akár ünnepnapokon is. Akkor még szemet hunytam, más magyarázatokat keresve áltattam magam, vagy egyszerűen csak elhessegettem a rossz gondolatokat. Nem voltam kész az igazságra? Mondhatjuk így. Ahogy azt sem akartam megtudni, hogy került egy ismeretlen gyerekjáték a férjem autóülése alá, és miért hozott süteményt egy távolabbi cukrászdából – Esztiék környékéről.
Aztán egyre inkább rágni kezdte a bensőmet a gyanú. Hol gyengébben, hol felerősödve emésztett. Sokszor már nem tudtam szó nélkül hagyni, mit érzek, Esztire is gyakran célozgattam, de Áron csak legyintve tagadott. Az egyik barátnőm azt mondta: ha valamit megérzel, az úgy is van. És milyen igaza lett!

Sejtésből bizonyosság
A férjem egyre depressziósabbnak tűnt. Nem volt kedve semmihez, már alig szerveztünk közös programokat. Szinte fájt, amikor a decemberi sürgés-forgásban magába roskadva kijelentette: „Gyűlölöm a karácsonyt!” Én meg futkostam az ajándékok után, és sütöttem a kedvenc mézeseit. Az ünnepek utáni hetekben már valósággal fojtogatott bennünket a levegő, tudtam, ez így nem tartható tovább, robbannia kell valaminek. Egy alkalommal a számítógéphez ültem, hogy megnézzem az üzeneteimet. Jó ideje már a Facebookon is fent voltam, de a férjemmel való kapcsolatomat remekül jellemezte, hogy nem jelöltük be egymást ismerősnek. A közösen használt laptopon rögtön Áron kezdőlapja nyílt meg, nem lépett ki az utolsó bejelentkezésekor. A véletlen úgy keverte a kártyát, hogy a hírfolyam legtetején Eszti profilképe nézett rám az ismerőseinek szánt mondandója mellett. Ugyanaz a kép, mint az iwiw-en, a kép készítőjének szánt mosollyal. Elborította az agyamat a düh, és – bár máskor soha nem tettem volna – ráklikkeltem a férjem üzeneteire.
Ez a gondolkodás nélkül tett apró mozdulat megváltoztatta az életemet. „Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek” – olvastam a bejegyzést Esztinek címezve. A keltezés: december 26. Mi is volt akkor nálunk? Hát persze, családi ebéd, aztán koncertre siettünk. A kettő között épp volt egy kis ideje a szerelmi vallomásra. Az egész testemben remegni kezdtem. A sejtés évei után a bizonyosság már visszavonhatatlan volt.

Fotó: Red Dot – Corbis

A folytatást keresd az augusztusi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2011. augusztus]