„Egy éven át kerestem a lányaimat”

Ha évekkel ezelőtt valaki azt mondja, hogy egy akkora szerelemnek, mint a miénk, az lesz a vége, hogy a férjem – a válást követően – elrabolja a gyerekeinket, kinevetem. De legalábbis elképedek azon, hogy juthat ilyesmi az eszébe. Nos, akinek ez eszébe jutott, az maga a férjem volt, aki két évvel ezelőtt, a bírósági végzésre fittyet hányva úgy döntött: végleg bosszút áll. Azért, hogy sokáig küzdöttem a házasságon belüli egyenrangú kapcsolatért, és hogy három év lelki terror után úgy döntöttem, szeretnék elválni. A válást tudomásul vette, de azt, hogy az akkor két- és négyéves lányainkkal boldogan éljek, már a legkevésbé sem. „A mami meghalt” – mondta nekik az egyszerűség kedvéért, majd meg sem állt velük Libanonig. Majdnem egy évig kerestem a gyerekeimet… Rengeteg pénz, magánnyomozók, több mint kétszáz ember munkája, kisebb-nagyobb szívességek és számtalan véletlen kellett ahhoz, hogy a hivatalos eljárás buktatói ellenére nagy nehezen mégiscsak megtaláljam és hazahozzam őket. Rajtam kívül néhányan hitték csak, hogy sikerülni fog. És bár ma újra együtt élünk, sok minden örökre megváltozott.

Búcsúzzatok el apától
Amikor a bejrúti bíróság kertjében remegő szívvel arra vártam, hogy végre megint átölelhessem a gyerekeimet, mindenre fel voltam készülve. Arra is, hogy nem örülnek, hogy nem akarnak majd velem jönni, és hogy a kicsi, aki akkor alig hároméves volt, meg sem ismer. Két arab nővel érkeztek, az egyikük karjában Lili volt, az idősebb, a másik kezében pedig a kisebbik lányom, Zorka. „Te vagy a mami?” – kérdezte a kicsi érdeklődve. Mindketten az arab nőkhöz bújtak. „Igen, én vagyok a mami” – válaszoltam, és valahogy kibírtam, hogy ne sírjak, nehogy megijedjenek. „Búcsúzzatok el apától!” – mondta a bíró. Zorka odatartotta az arcát puszira, Lili azonban nagy meglepetésemre eltolta magától az apját, és így szólt: „Menj el!”, majd megfogta a kezemet. A húgát az arab nő hozta, de szó nélkül beszállt ő is a testvérével és velem a kocsiba. Az első hetet a magyar konzulátuson töltöttük. A naggyal olyan volt, mintha előző nap váltunk volna el, emlékezett mindenkire a családból, a kicsi is aranyos volt, de neki sok idő kellett… Ettől a naptól kezdve egy pillanatra sem váltunk el. Játék, mese, óvatos összebújások, fényképek nézegetése, ezekkel telt az idő, míg végre hazajöhettünk.

Édes otthon?
A beilleszkedés itthon látszólag zökkenőmentes volt, az első nyár teljes egészében erről szólt. Lilinek könnyebben ment, Zorkának mindennel és mindenkivel újra meg kellett ismerkednie. Rengeteg történetet meséltem neki az együtt töltött két és fél évünkről, de nem sok mindent sikerült felidéznem benne. Azt hiszem, a próbálkozásaim inkább arra voltak jók, hogy elhiggye, nagyon szeretem, és mindent megtettem, hogy megtaláljam őket. Mivel az elrablásukat egyikük sem hozta szóba, nem volt kérdés, hogy ide pszichológus kell. Másfél évig jártunk „a játszós nénihez”. Ahogy a terápia hatására lassan kezdték feldolgozni a történteket, úgy törtek fel otthon is belőlük a kérdések. „Miért tartott ennyi ideig, hogy megtalálj minket?”, „Mostantól együtt maradunk?” A pszichológus tanácsára folyton hideg-meleg játékot játszottam velük, hogy megértsék, van, amikor nem megy olyan gyorsan a megtalálás, legyen bármilyen fontos is nekünk, amit keresünk…
Nehéz volt az is, hogy nem tudtam, mi történt velük pontosan. Kiderült, hogy arab óvodába jártak, ahol a kicsi rengeteget sírt, és hogy a legkevesebb időt az apjukkal töltötték. A legfájdalmasabb azt volt megtudni, hogy a volt férjem éjszakára bezárva tartotta őket, addig nem mehettek ki a szobájukból, amíg ő fel nem ébredt – ha sokáig volt kedve aludni, hát sokáig aludt… Elképzelni sem tudom, mi lett volna, ha ők ketten nincsenek egymásnak. A kicsi biztosan belerokkant volna lelkileg.

Lejegyezte: Bakóczy Szilvia
Fotó: Glódi Balázs

A folytatást keresd a júliusi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2012. július]