Hajdu Szabolcs szemledíjas filmjét, a Bibliothèque Pascalt sokan filmtörténeti jelentőségű alkotásnak tartják. Egy magyar filmrendező Fellini, Greenaway és Kusturica nyomában. Van mire és kire büszkének lennünk.
Szabolcs különben sem az a nyugodt fajta. Érezni a folytonos vibrálást, látni, ahogy kínlódik, ahogy ezekkel a világmegváltó kérdésekkel állandó kapcsolatban van. „Ha soknak érzem, egyedül kell lennem. Van, hogy elutazom, élvezem a tökéletes csendet és outsiderséget.” Ilyenkor kertészkedik, fákat metsz, nagy fellángolással napokig főz. Meggyőződésem, hogy Orsinak komoly szerepe lehet abban, hogy az életük működik, és a filmek női karaktereinek árnyaltsága is olyan férfit feltételez, aki látja és belülről érti a nőket. Kérdezem, ez honnan jön. „Gyerekkoromban tornáztam, és verekedős voltam, de rengeteget beszélgettem a nagymamámmal, Biharnagybajomban. Imádtam a konyhai világát, még a kötés is érdekelt. Később aztán nagyon bosszantottak a fals nőábrázolások. A katonaságnál egyszer nőnapi ünnepséget tartottak, és egy verssorral indult, hogy »Nők, ti gyengék…« Atyaisten, gondoltam magamban, hát ez nevetséges. Totál tévút.” Atyaisten, gondolom magamban, nem vagytok sokan, a nőket jól látó és értő férfiak, viszont csodás, hogy Hajdu Szabolcs köztetek van.
Szöveg: Winkler Nóra
Fotó: Trunkó Bálint
Smink: Békefi Zsóka
‘),