Egy igazi klasszikus

Fekete Ernő tizenöt éve dolgozik a budapesti Katona József Színházban, de élvezi, ha néha „kijárhat”. Aktuálisan Jago az Othellóban, a Vígszínházban. Többek közt ezért a szerepformálásért kapta pár hete a Színikritikusok Díját. Kérdezem, van-e módja mások előadásait is megnézni. „Ritkán, pedig érdekel, és koncertekre is imádnék járni, de ha előadás van, nem megy. Szerintem a pálya első tíz évében fontos, hogy minden este színpadon legyél. Később kell már a levegő. Én amúgy is rengeteget vagyok bent, előadás után sem tudok rögtön hazamenni. Magam miatt se, de az se jó, ha a néző kabátban áll a lámpánál, te meg elmész mellette negyed órával azután, hogy a színpadon látott.” Na ugye! – kiáltok fel. Akkor mégis van valami misztikum, holott folyton azt állítja, nincs a színházban semmi földöntúli. „Jó – adja meg magát –, mondjuk úgy, megvan az esély a misztikumra.”
Sokat utazik, vendégszereplések miatt és egyedül is. „Nemrég Tel Avivban voltam, nagyon tetszett. El tudtam képzelni, hogy ott éljek, már láttam, ahogy minden náciszerepet én játszom az ottani színházban.” Egyelőre maradt, és a Kamrában megcsinálta a rég tervezgetett önálló Weöres Sándor-estjét. Hozsannázó kritikákat kapott, olyanokat írtak, hogy „nem szaval, hanem elmond, közvetít, érti a költőt”, és még ennél is erősebbeket. Most harmincnyolc éves, kíváncsi vagyok, érzi-e, máshogy osztja-e be az energiáit, dolgozik-e a feladataival. „Próbálni, azt hiszem, mostanra tanultam meg. Fontosabb kérdéseket teszek fel, jobb ötleteim vannak, és szívesen újrajátszanék szerepeket, amiket huszonévesen kaptam meg. De a másnaposság például már tovább tart, ezért a sör plusz rövid helyett borozni szoktam.” Szenvedélyesen cigarettázik, cserébe sokat fut. Olvasni nyáron szeret, ha sok idő van, idén a József és testvéreit, Thomas Mann legterjedelmesebb művét vitte át a nyáron, de még tart. Ha van üres este, akkor főz, a múltkor vacsoracsatát játszottak – Szabó Győző, Rezes Judit, Kocsis Gergő és ő –, mindenki készült, közben nézték a tévét, nevetgéltek, és ették egymás főztjét. „De nem forgatott senki, csak mi magunknak csináltuk, érted?” Értem, nagyon is.

Szöveg: Winkler Nóra
Fotó: Trunkó Bálint
Smink: Békefi Zsóka